Szász-Mihálykó Mária tanárnő, a gimnáziumi diákszínház alapítója meghívott előadásukra, amit a Digital színpadára tettek fel itt, Udvarhelyen. Kisvárosi lépték szerint nagyszínpad, mindentől függetlenül telt ház. Elmentem, és nemcsak mert „minket a sajtó nem kényeztet”. Inkább mert mindig módfelett érdekelt az iskoladráma, tandráma műfaja, mondjuk ahogy akarjuk, amit Csíksomlyón vittek a 18. században a közönség elé, s a közönség az apákból-anyákból, a rokonságból állt, Fel- és Alcsík falvaiból. Ezek a régi iskoladrámák legtöbbször bibliai jeleneteket elevenítettek, szerzőik pedig a tanárok voltak, a tudós ferences atyák, és mindnek tanulsága volt a jó-rossz, igyekvő vagy lusta, égbe- vagy pokolbavaló szembeállításában. No és a helyes útra térés, mert az volt a dilemma megnyugtató finise. A vallási, nagyon ritkán világi történetek, az örökös huzakodás élőképei a pogánnyal erkölcsi világképpé állt össze, ami természetes is a színházban a messzi ókortól napjainkig. Így spekulálok, miközben a színpadon ide-oda járnak, futkosnak ezek a mai fiatalok, tán azt sugallva, hogy nyitott színház az övék. Némelyik Krisztus-arcú, úgy látszik, ezt is a kordivat diktálja, akárcsak a szakadt vagy kitérdesedett farmert. Szerencsém van A Pál utcai fiúkkal, családi örökség a könyv, s ez különösen becses: még a Franklin Társulat kiadása, tehát vagy 1907-ben jelent meg és akkor az első kiadás, vagy pedig 1916-ban, mert csak ennek a kettőnek van a számtalanból 242 oldala, illusztrációkkal. De még inkább a népiskoláknak juttatott nemzeti sorozat egyik példánya, erre az évszámtalanság és a sajátos egyenkötés a bizonyság. Ezek (itt, a Digital színpadán) nem azok a Pál utcai fiúk, mondom, de a felismerés már évekkel ezelőtt megvolt, egy dallamos hardcore punk kritikájában állapította meg valaki, és én is csak azért hivatkozom rá, mert nem hiszem, hogy lenne műfaj, amibe nem jelentkezett be a grund, Nemecsek (csupa nagybetűvel), Bokáék és a vörösingesek, a hősi, ám végül értelmetlen győzelem. A regény írója igen nagy s igen emberi igazságokat fogalmazott meg ebben a „kis diákok számára” írt ifjúsági regényben, ami épp ezért olyan kortalan, mint Hemingway öreg halászának filozófiája, és amit naponta, közhelyes kiszólásainkban mi is elmondunk. Hogy például az élet küzdelem, a helytállás pedig az egyik legméltóbb emberi tulajdonság, még akkor is, ha mint az imént mondtam, értelmetlen. Vagy hogy csupa vonzásból meg taszításból áll a világ, s hogy a barátság, az együvé tartozás kapcsolataink cementje, ami a hasonlót a hasonlóval (sőt, az azonost az azonossal) összeköti egy életre. Holott a grund – ami metaforikusan a haza a Pál utcán innen és túl – jövő héttől már nem az övék, vadidegen és számukra abszolút közömbös emberek veszik birtokukba. E helytállás történelmi párhuzama nem nagyobb, sem kisebb: mint Leonidászék Termopülainál, vagy nemzeti történelmünkben-irodalmunkban „az végek dicsérete”.
Héttől héttízig, úgy látom, bemelegítés. Futkosás a színpadon, hátropogtatás, szinte ölelkezésszámba menő ölelések, a nézők és az alakítók művelik, még ez tűnik a leginkább logikus változásnak ama világ és eme világ között. A műfaj musical, ez is elképzelhetetlen volt Molnár Ferenc korától egészen 1969-ig, a Hair ősbemutatójáig. Azóta fantasztikusan felfuttatták, még egy sorstragédia is müzikelesíthető. A mi időnk legnagyobb darabja a Jézus Krisztus szupersztár volt, ami hatalmas dobása a műfajtörténetnek. Végül egy utolsó párhuzam: Kiáltvány!!! Birodalmunkat nagy veszély fenyegeti, és ha nem leszünk bátrak, az egész területet elveszik tőlünk! Veszélyben a grund!… De mi ott leszünk, és ha kell, életünkkel is megvédelmezzük birodalmunkat! Mindenki teljesítse kötelességét! De ez a szöveg már nem Leonidász és a halhatatlanok, hanem az első világháború víziója, amit pontosan huszonöt év múlva e „játék” után élesben is eljátszik a Pál és nem Pál utcai nemzet.