Harmadnapja esett a hó, előbb csak nagy pelyhekben, ritkásan; fél nap múltán apró szeműre váltva sűrűvé tette a levegőt is. Az öregember hetedik emeleti lakás ablakából nézi a zimankót. Idegenül. Városba költözését követően egy lócán ülve órákig nézett farkasszemet az irdatlan méretű panelházzal. Újabban ablakba állva nézi a világot. „Innen felülről ez is más, a hóesés. Földszintes ház ablakából érezni, ahogy földet ér a hó, néhány éve még hallottam a neszezését is. Ez más tél.”
Elözvegyült. „Jó, minden jó. Nem kell tüzelni, és meleg van. Fürdőkád. Van orvos, üzlet is. Csak ez más. Itt semmi sem az enyém. Mindenem van, meg semmim sincs”, írta leánytestvérének.
Könnyű bélelt felöltőt vesz magára, és elindul, az irány most mindegy, a hó vonzza. „Ez jobb, mint az emberi mosoly”, örvendezik fanyarul. „A szélfúvás, az eső, a hóesés meg a zsoltárok egyugyanazok minden időben…”
A tél az méltóság.
Az első hetekben zavarta a szélfúvás; ez a nagy ház másként áll a szélnek, mint az otthoni, zsörtölődött. Váltogatta ágyának fekvését: én csak hosszant tudok feküdni a szélfúvásnak, magyarázta, a harántszelek kínoznak.
Emiatt kapott össze menyével már az első napokban:
– Háromnaponként nem lehet átrendezni a lakást, apa.
– Csak a helyemet keresem, nem akarok én semmi mást.
– Műépítész barátunk tervezte a belső elrendezést, láthatja, apa. Itt mindennek meggondolt helye van, itt minden mindennel harmonizál… Nem szeretem, ha rakosgat.
Be nem vallott gondja: alkalmazkodni az évszakok járásához. Megszokott ruhadarabjainak némelyikét ragadozó mozdulattal kapta le róla a város. Kalocsni, gumicsizma, viharkabát: ezek süllyedtek elsőként a kőrisszekrénybe.
Nekidől a szélnek, féloldalt ver rá a hó, élvezi a menést. Hunyorgása alól kárörvendően figyeli az esetlenül csámpázó járókelőket. „Kabócák”. Rosszul mennek, azt hiszik, ha magasra emelik a lábukat, már könnyebb. Billegnek. Előredőlni, a felsőtest járjon elöl, s a lábat orral vágni a hóba. A járás csak így lesz biztos. Mit szólnának a havasokhoz, ha még a flaszteron is nehéz… Ez a nép már azt sem tudja, a tél úgy szép, ha a hajnali harangozással egy időben tisztítják a kis utakat. Aztán bemenni, bevinni a friss hideget, megfűtözni.
Ez a téli hajnal…
Milyen élet ez? Az este, éjszaka is. Először megyek ki vizelni, de a menyem még akkor is csörgeti a csészéket. Ellopják maguktól az éjszakát. Igazi reggelt itt nem is látok, elsietik. Pedig a reggeli idő a fontos, az indulás, apám még a bajszát is akkor pederte, reggel.
Kezdetben az öregember számára ez volt a legrosszabb, a néma, néptelen hajnalok. Nem értette, hol vannak az emberek. „A betontemplomokban sokáig tart az éjszakai mise.”
„Hol laknak a munkások?”, kérdezgette fiától. „Hánykor kezdenek a gyárak? Itt mindenkinél csak táska, táska.”
Kényelem, ezt kapta cserébe eddigi életéért. „Amit magamban hoztam, az csonka kéz, nem kell senkinek.” Kertet, tágas udvart hagyott ott a város utcáiért. Aránytalannak érzi a cserét. „Észre sem veszem, és majd leáztatják rólam függetlenségem nyomait is…”
„Nem szerintem megy az élet”, panaszolja magának. „Én azt hittem, itt mindent megbeszélünk, este vagy reggel megkérdik tőlem, miként rendezzük a következő napot. Apáméknál ez így volt, nagy fiainak is ő mondta a teendők sorát, később eszerint tettem én is. Itt fekhetek, kelhetek.”
Hólapátot keresett a boltokban, könnyűt és szélesen fogót. Amit kínáltak neki, azt kicsinyellte. Végül egy nagy öblű szeneslapátot talált, ezt festette pirosra. Ekkor nyugodott meg először városba költözése óta: a megszokott reggeli hangulat, az ismert mozdulatok, a hólapátolás ritmusa. Lapát, aztán seprű; letisztította a szomszéd bejárót is. Mosolygott magában, ahogy a szél arcába csapta a havat.
Szatyros asszonyok nyitják a reggelt, velük ismerkedik elsőként: kedvesen köszöntik a havat lapátoló öreget, az ágy melegét lehelve arcába. Hatkor nyit az élelmiszerbolt, ők az első vásárlók: kisgyerekes anyák vagy lusta férfiak feleségei.
„Mosolyognak rám”, szépíti magának a reggelt.
Társai csak év múltán kerülnek, két öregasszony. Az egyik Árvából, a másik Homonna mellől; a telet töltik itt csupán, tavasszal, ha maradna bennük erő, mennének vissza. Özvegykedni, zöldséget vetni és várni.
Magyarul viszonozza köszönésüket, így adja tudtul magát. Néhány nap múlva meg is szokják: havas reggeleken előtűnik egy bajszos, kucsmás ember, aki megtisztítja lábuk előtt az utat.
„Dicsértessék”, köszön nekik előre; Goszpogyi, pomiluj – a válasz. Templomjárók, ráncos szájuk már itt elkezdi az imát. „Az öregség mindenütt nehéz”, mondaná, de nem akar áhítatukba szólni. Örül a sokat látott hajnali képnek: öregasszonyok a hóban. Valahol félúton éri őket a harangszó. Kérdezték már tőle többször is: maga nem jár az Istenhez? Nem beszél róla senkinek, ám néha megremeg lelkében a gondolat: öregségemre nem kellene-e Istenhez társulnom?
Álldogálva az ablakban, jólesik hallania a harangozást. Az idő szavát. Nyolcvanegy év: megszámlálhatatlan harangozás; ünnepekre és halottakért. Ezt érzi most a harangbongásban, s hogy ilyen volt élete minden reggele.
– Nem így, apa, ne így vesse az ágyát – szólítja meg a menye –, a paplant ne keresztbe, hosszában hajtsa össze, szimmetrikusan.
Az öreg fülében elnémulnak a harangok.
Amíg hull a hó, mosolyosak a napjai, fehér úton mendegél bele a gyermekkorba, vissza az őrház apró ablakaihoz: öten születtek a vasút széli magányban.
„Feri testvérem ment el a leghamarább. Fürge, igyekvő ember volt, elkezdett három szakmát is: kádár, szíjjártó, sofőrség. Katonaként autózott a Donig, onnan meg az örökkévalóságba.”
Ha megroggyan a hó, elkomorul, s leveleket kezd írni. „Talán ez az utolsó menedék, a levélírás”, kesereg fanyarul. Mielőtt íráshoz kezd, hátradől az időben. Legmesszebb az őrház van: három pár sín, a két szélső kitérő, négy váltó, két jelző és egy sorompó. Arra jár a budapest–lembergi gyors is.
Anna húga egy gépészhez ment férjhez, aki a cseh világgal került Szolyannára, harmincban, a nagy nyomor idején. Az öregember nem szerette cseh sógorát. Könnyelműnek tartotta. Lojzo a söröspohár mellől mosolygott le minden emberi kicsinységet és kapzsiságot. Ha futotta rá, ruszin cimborákat hívott asztalához: „Az otthoniak nagyon magyarok, hungaristák.” A háború után Lojzo nyugat felé sodródott, végül is az Elba völgyében kötött ki, Ústíban, egy kitelepített német család házában. „Itt most jó”, dicsekedte tíz év alatt írt egyetlen levelében, „mindent kaptunk, minden van”.
Térképen keresi, nagyítóval, szerteszórt testvéreit, amerre mentek és ahol vannak. Az utakon lassan megy, hogy mindent lásson: ötszáz kilométerenként sodródtunk nyugatabbra, ennek a második háborúnak ennyi volt a fesztávolsága, a Latorcától a Dunáig, Dunától az Elbáig. A Latorcánál még együtt játszottunk, most én vagyok a Duna, Anna húgom az Elba.
Annáék egyetlen lánya már kétszer vált el, most ebben az ügyben ír. „Azért van, mert a Lojzo mindig lusta volt, és biztosan ma is olyan. Meglátta a munkát, és már görbült is a keze elfele. Ezt láthatta a leánygyerek is. Anna húgom, hiába is dolgoztad magad szárazra… Lojzo sétálni ment, Haničkát a hátára vette, és együtt ültek be a sörözőbe. Ez volt a baj. Mert hogy lehet annyira szeretni azt a kurva keserű italt, hogy még a gyermek is lássa… Jámbor teremtés, mégis benne a rossz. Én már akkor is megmondtam, miféle ember az, aki reggel nem tud idejében a gatyájába bújni. Ő volt a nevetség, tudott róla már Stenner vezérigazgató úr is – hogy lógós. Amikor engem kérdeztek felőle, megtagadtam. Az ilyen nekem nem rokonom… Akkor bocsátották el először, és még ő kezdte rólam híresztelni, hogy hungarista vagyok. Ilyennel csak azt lehet, megpufálni… Megteszik azt más asszonyok is, rendre tanítani az ilyet csak így lehet, ezt már régen meg kellett volna tenni…
Baj az, hogy Hanička rá ütött. Ez a lány nem a mi fajtánk. Írod, ő is nagyon szeret szórakozni. Az istenit az ilyennek, az egy szem gyermekét odalöki neked, az meg kurválkodik, megpufálni az ilyet is!
Honnan lesz most harmadik férje is?…
Nagyon egyedül vagy, írtad ezt is. A csehek között nem találod magad. Csoda itt már nem történik, miként akarnál vénségedre a sorsodon változtatni? Most már csak tűrni lehet, ami van… Vegyél egy szótárt, és tanuljad a csehet, úgy hamarább találsz valakit. Azt teszem én is: fejem alatt szlovák szótár, más választásunk nincs. Tanácsomat legalább most fogadd el, ne hagyjad magad, ők ketten vannak ellened, de a mi fajtánk olyan, nem hagyja magát.”
Az írás befejeztével akkurátusan felöltözik, és ajánlott küldeményként adja postára a levelet.
Útközben a tegnap esti társaságon tűnődik: jár a fiamékhoz sokféle ember, újságírók, festők meg ilyenek. Hogy mennyit tudnak beszélni! Meg az ostoba tréfáik! De ha én kezdek szót, rám mosolyognak, s azon nyomban fordulnak is el. Fölényesek, pedig én vagyok köztük a legrégibb. A legtöbbet én láttam, hisz ők még alig emberek, de hetvenkedésük két torony hossza…
Bezzeg ha én azt mondom, ácsinas koromban még császári alattvaló voltam – leintenek. Hogy ez már naptárba való. Lehet, hogy oda kívánnak engem is. Régen élek, gondolhatják. Miért nem lettél császári ács? Miért. Miért nem lettél császár, öreg?
Marhák.
Mert leestem egy tetőről, eltört a lábam, csak úgy szemre pászintották össze, két fa közé fogva a sípcsontomat. Azóta bicegek. Így nem lettem katona, azért nem lettem ács sem.
Érzem is, látom is, megmosolyognak. Ez a nagy emberi kurvaság, röhögni – azon, aki kisebb, aki gyengébb. A beregi borosgazdák egyszer kitaláltak egy heccet: aki kiáll egy próbát, kap egy bundát. Szerencsétlen ruszinok álltak sorba a kocsma előtt: aki báránybundában oda ül egy kályha mellé, amit a gazdák gerjesztenek, s kibírja egy álló napig, azé a vagyon.
Az egyik elájult, a másik kibírta. De mennyi kíváncsi rohadék nézte ezt a kínzást! Cirkuszt csaptak a nyomorúságból. Röhögős halált. A nyomorultak összeröhögtek a cinkosaikkal…
Volt persze más is: fakereskedők gazemberkedtek jámbor gazdákkal. Gyertya mellett kugliztak, az állító már sötétben mozgott, de az eredményt ő mondta be – a megfizetett hazugságot. Ha Jeszenyi gazda gurított, kettőnél több bábu sohasem dőlt, Kesler, a német fakereskedő mindig a dupláját ütötte. Reggelre megittak két demizson bort, Jeszenyinek elnyerték két darab földjét.
Mosolygással, tréfaként indult ez is: becsapni a hiszékenyet. Kiröhögni. Másnap Jeszenyi felakasztotta magát.
Azóta nem hiszek a mosolygásban, legfeljebb az anyaiban.
Mosolyát tolja maga előtt a menyem is, amögött meg az akaratot; előbb kedves, aztán ver rám a szemével. Idegenül vagyunk.
Megmosolyogják az életrajzomat is: hol élt maga, öreg? Vonaton lakott talán? Pedig nem is írtam be mindent, nem, ágyúlövésnyi körből harminchét évig ki sem mozdultam, de hát Verecke, a hágó, meg az utak. Ott elég volt egy széken ülni, semmit se tenni, akkor is bűnné lettünk…
Ferenc József, Masaryk, Beneš, Horthy, mondhatnám őket országos földimnek is…
A Monarchia halála után elmentek a nagy seregek. Egy Pananics nevű ruszin ember megalakította a nemzetőrséget, azt mondta, védekeznünk kell, és hogy lehetünk még köztársaság is: ruszin köztársaság. Hadseregnek hittük magunkat. Mentem én is, szüntelen harcban álltunk valakivel, hol az ukrán lovasokkal, hol a románokkal, ők rázták legjobban a rongyot; visszafoglaltuk tőlük Szolyannát. Felfejlődtünk, lőttünk, és mentünk. Lőttünk és mentünk.
Tizenkilenc telén megjöttek a cseh csendőrök. Elszedték tőlünk a fegyvert. Alakítottak egy orosz iskolát és két társalkodóházat. A csehek részére a Sokolt, nekünk pedig a Magyar Házat. Apám munka nélkül maradt, felmondtak neki a csehek, mert nem tudott semmilyen szót egyetlen szláv nyelven sem. „Ezeket én nem ismerem el”, csapta be maga után az ajtót.
Bezárult az őrház ablaka is.
Anna húga hirtelen halt el, másodiknak a testvérek közül. Az utolsó két évben sűrűn írogatta alig olvasható leveleit. „Köszvény gyötri könyökömet, ujjaimat, térdemet, már állni is, feküdni is alig tudok…” Sokára jött egy fénykép is, fájdalmas szobor nézte a messzeséget: már a halál tartja elé a tükröt, mondta magának az öregember. Meglátogatni nem ment, félt, hogy valami nagy idegenséggel kell szembenéznie.
– Vigyük el innen Annát – ajánlotta egykor sógorának. – Közelebb.
– Hová? Hol van közelebb?
– Idegenül vagytok, idegen föld ez.
Tanácstalanságukra megkönnyebbülés lett a koporsó.
Riadtan nézte a krematórium szürke márványfalait. „Simára csiszolt sírgödör. Idegen halál, idegen halál.” Sörözőben hajtottak utoljára fejet kisebbik lánytestvére előtt. Elsőnek hagyta el a tort. Megnézte az Elba vizét, és sietett az utazással. „Ennek is vége”, nézett vissza a gyász partjaira, a keserű vidékre.
Keserű vidék a Felső-Latorca völgye is. Többféle nép. Őslakóknak az oroszok tartották magukat, ruszinok, ruténok, huculok, ukránok, mit tudom én, minek mondjam őket. Ottani életem folyamán is annyiszor kellett keresztelkedniök. Bennünket, magyarokat, nem kedveltek, különösen ha kiemelkedtünk. Ha ruténokkal ismerkedtem, már a második kérdésük az volt: Hol születtem? Rögtön megmérték, jöttem-e vagy köztük nőttem…
– Te ugyan milyen forradalmár vagy bíró lettél volna a Polana völgyeiben meg tovább? – kérdezte egyszer váratlanul a menyéhez fordulva.
– Igazságos.
– Ott fent, a hegyek közt, a kenyér volt az isten, tudod-e? Nem kellett oda elmélet meg Marx. Csak nézni, figyelni a nyomort. Jártak oda olyan tifélétek Prágából is, ott jegyezgetett az az Olbracht. Kenyeret persze az sem hozott, de legalább világgá ordította, amit látott, mert annyi főtt krumplit, annyi főtt paszulyt, annyi éhes nyeldeklést nem evett egész Európa, mint az akkori Kárpátalja. Meg az a temérdek kódus zsidó. Akkor mi volt az igazság?
– A harc.
– Harc, harc! Ezt már a szajkó is tudja. Tarthatnék előadást a ravaszságról, a térden állva hízelgésről is. Így lehettem csak fűtő, a keskenyvágányúnál. Alázkodás, ez volt a munkásélet.
A menye egykedvűen néz rá, éppen csak azt nem mondja: „Ezt már hallottuk.” Nem kedveli a menyét, mert ha emlékezni kezd, állandóan közbeszól, kiigazítja, szemtelenül kérdez. Pedig a keskenyvágányú…! Álmodik róla még most is, fel-fellép a kis gőzösre, és engedély nélkül indít.
„Reggeli négykor már gerjesztettem a tüzet. A gépen ketten voltunk, a kocsikon két fékező; rönköket hordtunk az irtások aljáról le a fűrésztelepre. A csehek kezdték meg az igazi kitermelést. Ősvadon, csak nyújtották előttünk a keskenyvágányút. Fiatal voltam… Hatodnaponként rutén mennyecskék jöttek velünk a vágásokhoz, embereikhez mentek. Egy éjszakát háltak kint, csak úgy a tűz körül. Égett éjjel-nappal, a körül aludtak, összekuporodva állatként, más takarójuk se volt, csak a tűz. Hogyan ölelték asszonyaikat a havon, nehéz elképzelni. Visszaúton nagy kedvvel jöttek az asszonyok, a vagonok szélén ülve, röhincsélve, örömbe lógott a lábuk… Fél kenyérért így is hajlandók voltak; krumpli-, paszuly- meg málészaga volt a ruhájuknak, s hirtelen ölelésekkel fizettek – hamar legyen a dolog. Feküdtek az ember alá hóra vagy fagyos földre, majd lecsapták a szoknyájukat, és már futottak is.”
– Megmosolyogtok azért is, mert szeretem a telet – mondta a menyének.
– Ne ezt, apa, ne a nagy telek meséjét mondja. A mesét mi is tudjuk. Hogy volt egyszer keskenyvágány. De ezenkívül? Maga akkor mit csinált? Hol volt, amikor a nyomor fellázadt?
– Dolgoztam – vágja ki ingerülten –, mai ésszel ezt nehéz felfogni. Irtóztam a nincstelenségtől; akinek nem volt munkája, az pusztult. Alázkodott, kóduskodott. Vannak, akik dicsekszenek az akkori idővel. Én féltem. Én kapaszkodtam mind a tíz körmömmel. Belebújtam volna a kis gőzösbe is. Nevetséges? A telep bejáratánál minden reggel egy csorda ember kínálta magát. Egy darab kenyér annyi volt, mint az isten… Akkor kerültem a telepre kenőnek.
– És a sztrájkok idején?
– Én nem sztrájkoltam egyszer sem; ha azt teszem, a ruténok pártjára állok, s magam ellen fordulok. Akkor emeltem ki fejemet a nincsből. Egy gondra görcsölődtem rá: legyen. Legyen kenyér. Legyen mit enni, mert akinek nincs, az a semmi alatt van.
Sápadtan hallgat az öregember menye, ellentétes érzések borzolják; értés és ellenérzés. Múltat értékelő sémáikba az öreg nem fér bele, csak a harcosok, a mártírok, így tanulták.
– S hogyan segített? – kérdi szúrósan.
– Darab kenyérrel, meg ami volt. Rokonokat, ismerősöket, ha csak egy hétre is, benyomtam a munkába.
„Mi ez?”, tépelődik az öregember menye. „Menekülés vagy kihátrálás a nyomorból? Gyávaság? Csak önmaga vállalása? Az utókor, különösen a fiatalok fénycsóváiban hamar lesz meztelen az ember. Vagy az öregnek sikerült az egérút: ügyeskedéssel, ravaszkodással maradni életben? Megmaradni… Mai kényelmünkben kiöregedett szó. Ha lakásunk világát nézem, mulatságos is folytonos újramondása, akár az első háborús családi képek. A kényelem fölénye, persze, torzít. Hisz millió pillanat termékei vagyunk. Lehetséges volna, hogy a múlt pillanataiban…”
– Miért hallgatsz, lányom?
– Gondolkodom… – „Hallgatom az öreget, ahogy mindent mesévé szépít, legendává. Önmagát is, fennmaradását, gyarapodását. Dicsőségnek hiszi magát. Ha nehéz helyzetekben megőrzi magát egy élet, hogyan minősíti azt a történelem? Egyáltalán érdekli ez a történelmet? Miként marad ránk egy ember? Hősként? Halottként? Vagy megmaradt élőként?… Az öreg naponta mutatja életének darabjait, én vagyok az utókora: lehetnék bírája is… Ellágyult meséje hézagaiban ott vannak élete nagy törései, s a törésekben a dermesztő ellentmondások: szolidaritásból hogyan lehet szamaritánuskodás? Nem volt tábornok, befolyásos politikus, pókhálószál végén tornázott: ha önzés árán is, ha veszélyhelyzeteket kerülve is – megmaradt. Ha mások rovására nem, ha mások ellen nem, ha önmagáért teszi, ez is lehet mérték”, enyhül meg az öregember iránt.
– Min gondolkodol, lányom?
– Azon, amit mond… nehéz helyzetekben mi viszi előbbre a világot? A hősiesség vagy a megmenekített élet? Mert abban a nincstelenségben maga letérdelt. Nem tudta, de térden állva fűrészelte a vasat, kente és öntötte a nagy lendkerék csapágyait, térden állva hízelgett, hajlongott. A menekülés ára ez volt, a letérdelés. Nem a hősök tulajdonsága ez.
Az öregember másik húga, Margitka, Magyarországra szökött szerelemből. A csendőrsógor ezerkilencszázharminckilencben kakastollasként vonult be Szolyannára.
Almási Ferenc őrsparancsnok.
Szép zömök férfi, derékszíj feszességű, ahogy az iskolában rávezették a szüntelen vigyázás útjára. Beszéde még a bevonulás évében is csizmaropogású, azt hittem, tőle függ a hegyek díszmenete és parancsára a dombok is kúszva-szökdelve indulnak támadásra:
„A győzelem a miénk”, ismételgette. Almási őrsparancsnok önmaga képezte életbiztonságként.
Almási őrsparancsnok tetszett az öregembernek.
A bizonytalanságban lévő az erőhöz társul. Ősösztönös felismerés, aki társul a rendhez, magát is rendnek hiszi. Az öregember így alapozta magába a világot: rend, fegyelem és szolgálat – a megmaradás feltétele.
Szolgálat, ezt a szót kövezte lábai alá, ennek alapján építette élete magaslatait: Stenner vezérigazgató úr, ez volt a csúcs, s kétoldalt a szolyannai kaszárnya katonái. Így tárgyiasította élete önvédelmét, háromszögű sáncárokkal vette magát körül, háromszög volt az élethatár, a gondolatok, a tervek határa – a biztonság képzelt határa is.
A magyarok bevonulása előtt titokzatos emberek keresték fel esténként: „Segítsen nekünk, legyen a mi emberünk, a ruténok országát fogjuk megcsinálni”, magyarázták idegen kiejtéssel. „Kis Ukrániát akarunk, mondják a német barátok is, ez jó. Nekünk szükségünk van ilyen munkásra. Segítsen, és akkor jó dolga lesz a mi államunkban. A rendes magyarnak jó lesz…”
„Itt ezeréves Magyarország lesz”, csapta be mögöttük az ajtót.
Harminckilencben, a csehek kivonulása után a Sokol-házat bezárták; a Magyar Ház akkor élte fénykorát, a szolyannai magyarok főhelye lett, egyszerre szórakozó-, tanácsterem, bizalmas megbeszélések és a győzelem ünnepléseinek helye. Később megalakult a magyar úriasszonyok köre a fronton harcoló katonák megsegítésére, fal nagyságú térképen hetenként követték a német és magyar seregek útját. Iparosok, kistisztviselők, művezetők, a postamester, csendőrök, német mérnökök, katonatisztek, rózsásodó arccal hallgatták Stenner vezérigazgató úr előadásait a végső győzelemről és Kárpátalja háború utáni jövőjéről.
Az öregember kedvelte Stenner vezérigazgató urat, „ő tudja az irányt”, melengette alakját. „Mert a győzelem, csak a győzelem lehet a cél, a megoldás is csak az lehet, a ruszinok nyomorára, az itteni magyarok félelmére is csak a győzelem lehet az orvosság…”
A győzelem ünnepe.
De hát lesz-e győzelem?
Csehek jöttek, csehek mentek – magyarok jöttek, magyarok mehetnek…
Ettől kezdve az öregember csak a családjával gondolt: ennivalót gyűjtött, élelmiszert vásárolt akármi utakon páni félelemmel. A nincstelenség riadalmához most társult a háború réme.
Esténként illegalitásban élő ruténok keresték fel: állna közéjük vagy legalább segítené őket. Kerülő utakon ennivalót juttatott nekik, de közösséget nem vállalt velük.
Megjelentek nála a nyilas párt toborzói, nem fogadta el belépőjüket. Élete nagy igazságtalanságának érezte, hogy a kérdések meggondolására nincs ideje. Parancs szerint kell válaszolnia: igen vagy nem. Ide állsz vagy amoda állsz? Döntsél, de azon nyomban. Szedik, viszik a zsidókat, üzengetnek neki, beszélne Stenner vezérigazgató úrral: vagyont érő tárgyakat ajánlanak segítségéért, „hiszen mi is magyarok vagyunk”.
Bénultan vár.
Dönteni, dönteni kellene.
Mintha elkezdődne saját életének a kihallgatása: tetejefala nincs nagyteremben láthatatlan istenkéz mutat a vádlottakra: állj fel és beszélj. Beszélj! Beszélj!
A ruszinok már nem köszönnek neki olyan alázatosan.
A katonavonatok jövés-menése kísértetiesen hasonlít az első háborúéhoz. Csak ez mégis más, az öregember már nem bámész kamasz, s visszafelé a vonatok most nem hoznak foglyokat. Nincsenek foglyok, ezen töpreng hetekig, itt szakad el az idő, s nyílik elé élete nagy bizonytalansága. „Mert mi lehet, mi lesz a nagy győzelem nélkül? Mi lesz velünk, itteni magyarokkal, akik annyian vagyunk csak, mint szelet kenyéren a héj?”
„Én is lehetnék a háború foglya, belesodorhatnak anélkül, hogy kezem fegyvert érintett volna.” Minden gondolata a bizonytalanság felé táncol, s tudja már az első háború utáni időkből: az íratlan bizonytalanság rosszabb, mint a leírt ítélet – lehet a bizonytalanság halál is.
Két szekeret raknak meg élelemmel, ruhával, húsz év szekérre rakható dolgaival, s egy éjszaka leküldi családját a felesége falujába. Biztonságos távolságba a nyugtató alföldi rónára, nagy rokonság közepébe. Ő maga marad; pislákol még némi remény: hátha itt születik meg a nagy győzelem?
Almási őrsparancsnokot is magával sodorja a káosz.
Egy éjszaka kövekkel, fadarabokkal betörik házának ablakait, „kutya magyar, megszálló magyar”, vágják hozzá.
Elmenekül, elmenekülnek.
Nem érti, ami történt; katonamundér s tábornoki rangjelzés nélkül is menekülnie kell.
Menye már sokszor kérdezte:
– Erről miért nem beszél, apa? Elmeneküléséről? Miért? Miért hagyta ott szülőföldjét?
Magába néz az öreg, mintha ott bent a kígyózó utakat figyelné, vagy mintha várná, hogy jön valaki, és jó hírt hoz vagy választ ad helyette. S mikor már leszáll a képzelt utak pora is, akkor válaszol csak:
– Mit akarnál hallani?
A faluban, ahová sodródott, évekig tart a kábulat. Esték sötétje jelzi az időt, körülülik az asztalt, nézik a petróleumlámpa fényét, egymás arcát, emelik s leteszik tanácstalanságukat. Folytatni kellene az életet, a színhely változott csupán: rendelkezne, erélyeskedne. Elhúzódnak tőle az emberek, egyedül marad. „Alkalmazkodnom kell”, ismeri fel, „igazodnom”, s ezután azt teszi csak, amit a világ akar.
Bekerül egy nagy építkezésre, síneket rak. Évek múltán meri csak előhozni a kisvasút szép emlékét: szlovákul, akadozva, rajzolgatva magyarázza: „A keskeny sínpárnak nem kellett ilyen erős kavicságy, kátrányos tölgyfa volt aládöngölve.”
„Megváltozott a vezénylés nyelve, öreg, nem csak a talpfa, nem veszi észre, öreg?”
Kicsivé zsugorodott, akár a mezei rög, várva, hogy a háború égre vert pora leszálljon. Nem mer magáról jelt adni sehová. Senkinek. Annyit sem, „élek”. Fél. Fél.
Almási őrsparancsnok 1954-ben jelentkezett újra Debrecenből. „Megmenekültünk”, ennyi volt a levél értelme.
Amália húga szolyannai szabóhoz ment feleségül, ők a helyükön maradtak, hét évvel a háború után írták első levelüket a szovjet posta nagy pecsétjével.
„Kívánom, hogy levelünk találjon benneteket egészségben… Máskor Amália testvéred írja a levelet. Most én, Bálint, tudatlak benneteket bajunkról. Amália most a jóságát bűnhődi meg. Az egyik este eljött hozzánk Polanáról egy asszony, jó emberünk felesége, és kérte, adjunk neki szállást éjszakára. Amáliának mondta csak, hogy őtet megpiszkálta a bába azon a napon. Éjszaka vérzett, reggelre pedig meghalt. És azért, mert Amálka ezt tudta, és nem jelentette a dolgot, őt hibáztatják. Jött a nagy bíróság és hét év büntetés, hiába jártunk, nem segített az isten sem. Vége. Itt nagy szigorúság van, Amália testvéred most Kazahsztánban van, táborban dolgozik, hogy ott javuljon meg a bűnétől. Én járok munkába, nem úgy, mint régen, mert itt most minden szabót egy helyre fogtak össze, nyolcan vagyunk egy helyen, elegánsan dolgozunk, de lassan áttérünk az orosz divatra… Legalább rátok vigyázzon jobban a jó isten, én is megtanultam imádkozni. Ha jó hír jön, tudatom veletek. Otthon vagyok csak mindennap a kutyámmal. Vendéglőbe nem járok, mert az itt most nem divat…”
Az öregember letaglózódott a hírtől, év is múlt talán, míg válaszolt: „Amália húgomnak én mindig mondtam, nem szabad olyan jónak lenni. A világban törődjön az ember magával, és kész. Ha én ott vagyok, ez biztos nem történik meg…”
Amália másfél évvel Sztálin halála után szabadult.
Ezerkilencszázhetvenkettőben az öregember feleségestül Debrecenbe látogatott, Almási Ferenc egykori őrsparancsnok családjához, háború utáni első vizitre. Elmerevült, gyengülő kezek ölelték egymást, mindenki kijött a félkörös zárt udvarra, tizenheten, mint egy bevonulás bámész népessége: nekünk ennyi jutott a győzelemből, könnyezett befelé az öregember, „a megmaradás győzelme”.
Középen Almási Ferenc állt, elhízott, gömbölyű, kopasz kis ember. Semmiben sem hasonlított ifjúkori önmagára, valamikori recsegős, parancsoló csendőrarcára mosolyt ragasztott a későbbi idő. Alázatos mosolygást. Így, ezzel a pislogó mosollyal mutatja be a nagy család tagjait: dédapa, három nagymama, elöregült lánytestvérei, a vejem orvos, a lányom gyógyszerész, az ő férje sofőr, s a gyerekek, van köztük mindenféle. Egy konyhán, egy udvaron élünk, az itthon levők a házat tartják, főznek, takarítanak, a fiatalok pedig a kapun kívül harcolnak; régi nyelven szólva, lehetnénk nemzetség is… Így hozta az idő…
Én vagyok a bevásárló, s meglóbálja a nagy kétfülű szatyrot. Ennyi a bemutatkozás.
A látvány kívül esik minden várakozáson, de különösen egy szó: bevásárló. „Egy őrsparancsnok hogy lehet konyhai beszerző? Nyári huszár”, sérti sógorát. „Ennyire nem lehet lealacsonyodni, százféle mesterség közül legutolsó a kétfülű szatyor.”
Beszélgetésüknek csak múltja van, és félve tapogatozó jelene. A jövőről semmi. Az emlékezés tüze alig melegít, éppen csak akkor pirulnak meg az arcok, amikor dicsekvéssel lehet szólni valamiről. Az meg csak annyi, amennyit a fejére tett ruhában magával tud vinni a vízen átkelő ember. Kimondatlanul is érzik, az ő közös idejük nem folytatódhat.
Hazafelé az öregember felesége költöző madarak szemével nézi a tájat. „Itt se leszünk többet”, mondja csendesen.
– Milyen volt a találkozás, a debreceni? – kérdi az öregember menye.
– Szomorkás. Szép város, voltunk imádkozni is a Nagytemplomban, húsz év alatt ennyi jutott a rokonságnak, egyetlen harangozás.
A fiatalasszony nagyvonalúan, felülről nézi az öregek jövés-menését. Látszólag, valójában követi őket, gondolatban a nyomukban jár. „Húsz évig melengették magukban e látogatás szándékát – kimondatlan türelemmel. S kivárták. Húsz évig meghúzódva lenni, mintha nem is élnének. Aztán egyszer csak elmozdulnak, egyszerre van bátorság megkeresni fiatal életük érzékeny helyeit. Elég lenne ennyi? A félelem levetéséhez elég lenne az összegyűjtött idő? Ilyen ereje van a múló időnek?… A múló idő lehet megbocsátás? Lehet feledés?”
– Sokat gondolkodol mostanában? – áll közel menyéhez az öregember. – Valami újságban is emlegették a neved, nem értettem teljesen.
Jóleső megérintés az asszony számára.
– Igen, igen… Írtam egy dolgozatot, szakmunka, doktori értekezés, „Az etika princípiumai”.
– Így nem értem.
– Az emberi erkölcs, az emberi felelősség. Hogyan kell lenni, hogyan kell élni? – Becsületesen. Erről.
– Miért foglalkozol te ilyenekkel?
– Ez érdekel. Konkrétan, milyenek vagyunk, s hogyan viselkedünk különböző helyzetekben?
– Az ember ilyen, mint én vagyok, lányom.
– Nem csak ilyen, apa.
– Bántanak?
– Nem fogadták el a munkámat. Visszadobták.
– S most mit tesznek veled?
– Nem tudom, hogy végződik.
Eddig kíséri csak az öregember, a kérdés küszöbéig, tovább nem megy, mintha érezné a közeli tapintható veszélyt. De mindennap mondja intelmeit: azt kell becsülni, leányom, ami van. A magasság csábító, tudjuk, de ha az alacsonyabb ág biztosabb, azon kell maradni, fölfelé a lejtőn csak akkor, ha nem fúj szembe a szél.
Messzire nézve hallgat a fiatalasszony, nem szól többet magáról, tudja, ez az út nem vezet tovább; az öregember kezében nincs több, csak saját életének példája. Ezt kínálja: veszély esetére a meghúzódást.
„Ahol most vagyok, kudarc? Zsákutca? Vagy ezek kezdete?”, maija magát.
Bizottság elé hívják, módosítana elgondolásain: nem vállalunk felelősséget, menekülünk a felelősség elől: mindenki megbízatása arányában felelős: mindenkit felelősségre kell vonni azért, amit tesz – nyilvánosan… Papírok mögé bújunk a felelősség elől…
– Ismétli önmagát – állítják meg –, abszolutizál, irreális.
– Ez a véleményem.
– Szubjektivizmus, elfogult szubjektivizmus…
Felszólítják: felelősségérzetét bizonyítja saját életével
– Gondterhelt vagy – mondogatja neki az öreg.
– Semmi.
– Bizonyítson: határozza meg felettese felelősségét, munkatársai iránti felelősségét, szülei, barátai, hazája iránti felelősségét… Konkrétan, hogyan csinálná maga?
Így indul el a körforgás.
Néha van olyan érzése: a szavak fordulójában jó lenne leülni az öreghez: nem teszi. „Ha valóban beavatnám gondjaimba, hasonulnék hozzá, egy padra kerülnénk. Ezt nem. Kárörömmel venné, ha megosztanám vele sikertelenségemet… Előremenekülni, ez a szó jön hirtelen a szájára, előremenekülni.”
Tanulnia kell még, tapasztalatlan – mondják felette az ítéletet.
Lassan megindul a szolyannai rokonok látogatása is. Az öregember politizálni akar velük; „akkor, amikor én”, így kezdi mondatait, a valamikori időt akarja jelenné tenni, visszaolvasni, kinagyítani a maga ott töltött idejét. A vendégek nem erre válaszolnak, a maguk életének gondjait mondják, azt, ami van. A napok terhét. „Nem hasonlítanak előző önmagukra, távoli lettem számukra.”
Orosz szokás szerint apró ajándékokat hoznak, szép tornyú üvegeket sokféle kölnivel, csillagos lámpákat, fafaragványokat, vodkát. Úgy rakják és akkor, hogy jól lássa az öregember is, tőle várják a viszonzó segítséget. Neki mondják panaszaikat, s papírra írt megbízatásaikat.
Nem múlik karácsony vagy nyár, hogy ne jönnének rokonok egyesével, sorban vagy csoportosan. „Sohasem voltunk ilyen jó családi szeretetben”, mosolyog fölöttük, „gazdag nagybácsinak néznek”.
Feleségével az öregember is elmegy Szolyannára, telve kimondatlan belső izgalommal: újra látni az öröm és a keserűség helyeit, a megszakított élet helyeit. Illesztenék egymáshoz a valamikori csoportképek darabjait, nem állnak össze sehogy sem. Minden más. Elfordult az óriási színpad, a kis szűk Kárpátalja nagy birodalom testébe kapaszkodik, a megnőtt méreteket nem tudja befogni képzeletük. Semmi sem hasonlít, semmi sem egyeztethető, minden, ami volt, játékszerűen kicsiny.
Talán csak a tájból maradt valami.
Haraggal válnak el. Az öregember nem érti, hogy gyermektelen Amália húga miért szereti annyira a kutyát: családtag, a harmadik köztük, így terítik az asztalt is, éjszaka külön fotelben az ágy végében alszik, ha lehetne, karon fogva mennének vele sétálni is. „Az állat nem lehet veletek egyenlő”, hangoskodik az öreg, „köztetek a kutya az úriember”.
Feleségét görcsökben fetrengve, nehéz télidőben vitték kórházba. Sohasem gondolt egyikük halálára sem, „eddig akármilyen fergeteg jött is, az életünk azért megmaradt”, vigasztalta magát. Pedig erről a fehér útról, ahogy magában nevezte ezt a betegséget, már nem volt letérés. Eddigi élete leghosszabb futása: orvostól orvosig, kórháztól kórházig; fogyó kis remény, mígnem útját állta egy orvosi szempár – menthetetlen.
„Mi lesz velem, velem mi lesz”, ezt jajongta hetekig, felszámolva eddigi életét. Most innen, a városból jár feleségéhez, a sírhoz: egy út ezer kilométer. Ezer kilométeres vezeklés. Kettejük életét magában őrli, sohasem beszél róla. Az asszony születés- és névnapján virágot hoz, gyertyát gyújt, feketébe öltözik, s a fotelba ülve egyedül gyászol.
Leveleiben testvérei öregkorát akarná igazítani: „Nekünk már nem kocsmára, hanem orvosra van szükségünk”, írta. „Van egy körzeti orvosnőnk, amikor beléptem a rendelőjébe, láttam, otthon vagyok. Télen oroszosan köti a fejét, így hasonlít megboldogult anyánkra…”
Dicsekszik vele, szépíti, magában talán már főorvossá is előléptette: virágcsokrokat rejteget, apró kis ajándékokat dugdos, másnap a rendelő előtt várja, hogy találkozhasson vele. Ki tudja, mi játszódik öreg ráncosodó lelkében? A nyolcvan év küszöbén minden elváltozik, elég a tapintás, jó szó, megértő pillantás, ha meghallgatják – kicsiny melegekből rakják az öregség tüzeit. Talpig tisztálkodik, mielőtt az orvosnőhöz megy, kedves akar lenni, kellemes, öregesen szép, vállalkozna szolgálatokra is: havat hányni az orvosnő bejárata előtt…
Levelek. Levelek: életének saját kezével írt térképe: levelek írása és válaszok várása – ez a legmesszebbre kitolható időhatár. Alig van nap, hogy ne írna levelet, levelezik egy távoli asszonyrokonnal is, aki fiával pereskedik, mert kitette őt tulajdon házából. Legjobban mégis Margitnak és Amáliának a sorsa izgatja.
– Miért ez a nagy adminisztrálás, apa? – kérdi a menye.
– Én vagyok a legidősebb testvér, valakinek egybe kell tartani a családot. Emberi törvény. A legidősebb felemelt kézzel kell legyen, ő a jel meg a zászló.
A levélvárás köztes idejében magát ügyeli.
Már csak egy van, a magam élete, gyógyszerek, orvosi kivizsgálások. S olvasás. Különösen az emlékiratok, minden, ami hozzáférhető a második világháborúról. „Nem lettünk senkik, most, öregen kell keresni, amit fiatalon kellett volna megtalálnunk. Hányszor bolondítottak rossz vidékre a méltóságosok és a nagyságosok! A maguk családja: ahányan, annyi országban. Közel egymáshoz, mégis távol, és így mindenütt csak szélen, minden nagy változással egyre kijjebb szorulunk… Idegenben is a szélen…”
Amáliának meghalt a férje, egyedül maradt a kutyájával – másfél tagú család. „A házat és a pénzt ne add ki a kezedből”, írja neki. „El ne tévedj, ha pénzről vagy vagyonról van szó, a magyar is épp olyan, mint a többi, a kapzsi rokonoknak nagy izé a markukba. Rám hallgass. Tartsál ki. Lehet, hogy elmegyek, és segítek rendezni…”
Ukrán családnak adta el Amália a házát, maga a kis szobába húzódott – eltartási szerződést kötöttek.
Havazás idején az öregember ötkor kel, mint inas-, segéd- és mesterkorában. Tisztálkodik, felöltözik, a nagy piros lapátjával megy, megy lefelé, a hóropogás messzire viszi, s a nagy fehérség világgá tágítja öreg életének aprócska körét.

Forrás: Dobos László: Az idő mélységéből. Trikolor-Intermix. 1994.