SZÍNHÁZI VILÁGNAP /Az idei PSOTA-díjas FÜR ANIKÓ

Színházi világnap március 27. Szerte a világon megemlékeztek róla. Ki ahogyan tudott.
Ha egy színházi ember beszél ezen a napon, az nem lehet más, csak felemelő. Ilyen Carlos Celdrán rendező, író, színházigazgató beszéde.
Olyan nyilvánvaló igazságot mond ki, amit valójában alig veszünk tudomásul. De érezzük, a színház külön világ – a világon belül.
Be kell vallanom, igazán soha nem gondoltam bele abba, hogy egy rendezőnek is lehet hiányérzete, vágya arra, hogy hagyjon maga után valami kézzelfoghatóbbat. Sírtam a színészekért, szememen az önsajnálat nem látott tovább a deszkáknál – miközben lent a nézőtéren ott sötétlett mindig az a közönség számára láthatatlan személy, aki az egész mesét színpadra álmodta. És való igaz: nem rá emlékeznek, hanem azokra, akik a reflektorfényben sütkéreznek. De ebben a megfogalmazásban nem gondoltam a színházra, ahogy Carlos Celdrán megfogalmazza. Hogy az egy ország lenne. Miközben tudom, hogy az. Csak ennyire evidens dolgokat az ember nem mond ki, még nekitámad a másik ország, a nézők világa, és kitör a háború… De a tréfát félretéve: mindenikünk, aki a színházi világ tagja ilyen vagy olyan minőségben, érzi: olyan nyelven tud, amit egy civil sohasem fog megérteni – hála Istennek. Akkor oda lenne az ország, a varázs, amitől az, ami: színház!
És írhatta-mondhatta Shakespeare, hogy színház az egész világ, amit azóta pejoratív csengéssel egyre ismételnek – de nem úgy kell ezt érteni! Mert ha az lenne, az emberek nem is mennének színházba.
De hogy ünnepelni kell, mert a világ figyelmét fel kell hívni a színházra – nyilvánvaló. Mert a színház nem csak mese, nem csak életpillanatok átélt bemutatása, hanem UTAZÁS. Egy olyan világba, ahová soha nem tudnánk önerőnkből eljutni – anélkül, hogy kimozdulnánk a helyünkről. Persze, felsorolhatnék most mindenféle művészetet, de valódi utazásra, ami hosszabban tart, nem képes más elvinni bennünket. És idetartozik természetesen a filmművészet is, még ha nem is gondolunk rá, az is a színházból nőtt ki.
De amiért most tollat fogtam, az a rendező személye. Aki mindig a háttérben marad, onnan mozgatja a szálakat, akinek a taps nem konkrétan, csupán színészein keresztül szól; a rendező örök kulisszák mögött maradása, akinek a drukkolás jut, és a színeszekhez képest sovány vigaszként egy-egy bemutató utáni meghajlás. Aki nem részesül a közönség lélegzetvételéből, élő visszajelzéseiből, úgy mint a színész. Viszont övé az egész ország… Láthatatlan fejedelme a színpadi világnak, sok „alattvalóval” persze, úgymint írók, színészek, jelmeztervezők, díszlettervezők, zenészek – DE ő a FEJ, akinek a homlokát csak utólag, a színészek babérkoszorúi után díszítheti hasonló elismerés.
Utazik hát – helyben ülve, történetet mesél azoknak, akik megérthetik: saját közegének. Hogy ez más közegeknek is mondhat valamit? Hogyne, hiszen emberek vagyunk. De igaza van – nem kell elutaznia sehová annak, akinek egész világot behálózó országa van. Vagy része vagy ennek a világnak, vagy civil a neved.
A rendező szomorúsága épp abból a nyereségből eredeztethető, amit a színészek zsebelnek be, taps közben. Előadás alatt. A figyelem fókuszában. A rendező a kulisszák mögött lélegzet visszafojtva figyeli, füleli, érzékeli a hatást. De az elismerések, a visszajelzések, a szeretetmegnyilvánulások valójában a színészek ölébe hullnak.
„A színház láthatatlanul terjed, … beleavatkozik, …egyesít. … A nagy mesterek tudják, hogy az elismerés semmilyen formája nem érvényes a munkájuk lényegét illető bizonyosságon kívül: vagyis azt, hogy kétségek közepette csak pillanatokra valósítják meg az igazságot, … a szabadságot. Semmi sem éli túl őket, marad utánuk néhány adat… Ezekből …a közönség csendes rezdülései hiányozni fognak, ahogy az éppen megértett és átélt pillanat varázsa is… Ez csak néhány másodperc, ami áttetszőbb, mint maga az élet…. …indulj a legnagyobb utazásra, … légy az a mozdulatlan utazó, aki segít, hogy saját világod súlyosabb és szilárdabb legyen. … …e mozdulatlan mozgás lendülete művészetem titka.” (Carlos Celdrán, 2019)

Ezen a világnapon szokták átadni a díjakat, amelyek megkísérlik e veszendő pillanatok varázsát valamiképpen megörökíteni. És vannak civil kezdeményezésből, puszta színházszeretetből alapított díjak is, mint a nemrégen első ízben átadott Kortárs dráma díj, most pedig az immár harmadszor odaítélt Psota-díj is.

Almási Éva, a Nemzet Színésze kezdeményezésére három éve megalakult a Psota Irén Alapítvány, amely minden esztendőben pénzjutalommal is járó díjat adományoz Psota Irén tiszteletére, emlékére annak a színésznek, akinek színpadi sokszínűsége, tehetsége, kiemelkedő képességei Psota örökségéhez méltónak bizonyulnak. Almási Évát 2016. március 16-án választották a Nemzet Színészévé Psota Irén helyére. Almási Éva akkor határozott úgy: alapítványt hoz létre, amelynek kuratóriuma minden évben díjaz egy-egy olyan színésznőt, akinek sokszínűsége, teljesítménye méltó a kétszeres Kossuth-díjas Psota Irén szakmai örökségéhez. Minden magyarországi színház jelölhetett színészeket a díjra. A Psota Irén-díj ezüst plakettjét Rosta Péter grafikus tervezte és Tóth László ötvösművész készítette, rajta pedig Psota Irén aláírása és kedvenc bohóca látható. A Psota-díjat odaítélő kuratórium tagjai: Almási Éva, a Nemzet Színésze, Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze, dr. Hazai Kinga ügyvéd (az alapítvány elnöke), Hegedűs D. Géza Kossuth-díjas színművész, dr. Lantos Endre főorvos, dr. Langer János ügyvéd.
Psota Irén 1988-ban írta önéletrajzi könyvében: „Minden szerepemben, mindennap újrakezdem az életemet, a pályámat. Bennem elképesztő sokféle indulat, akarás lobog, s ezeknek a negyedét sem tudtam eddig megmutatni, kiélni. Nyitottan állok, és várok – akár szerepet, akár szerelmet. Ha jön valaki vagy valami, egyiktől sem zárkózom el, csak magam nem megyek elébe. De én nem zártam be az ajtót. Majd szólok.”
Először, 2017-ben Hegyi Barbarának, tavaly Hernádi Juditnak ítélték oda a Psota-díjat.
Idén FÜR ANIKÓ bizonyult méltónak rá.

Laudációt mondott Mácsai Pál (a mellékelt hangfájlon), az Örkény Színház igazgatója, köszöntötte és a díjat átadta Hegedűs D. Géza. A díjátadón a közönség soraiban szerényen meghúzódott a díjalapító: Almási Éva.

Az ünnepség meglepetéseket tartogatott mindenki számára a díjazott személyének kilétén túl is. Archív felvételeket láthattunk Psota Irén korabeli filmjeiből, próba- illetve munkafelvételeket, valamint egy dal is elhangzott, amit a március 28-án 90 éve született művésznő, Psota Irén énekelt.
Für Anikó meghatottan vette át a díjat, minekutána egy Grecsó Krisztián verset Hrutka Róbert dallá szerzett a díjazott számára.

Az ünnepségen az előző Psota-díjas, Hernádi Judit is köszöntötte Für Anikót.

Nászta Katalin

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ