Nem, akármit is beszéltek, én sohasem hordok többé magamnál revolvert. Pakli kártyát, konyakos butykost, cigarettatárcát, bugyellárist, az élet apróbb fajta gyilkosainak rezervoárjait szívesebben viselem a nadrágom hátulsó zsebében, mint a hatlövetű halált. Ebből elég volt. Pedig az én revolverem bulldog agyában ész is lakozott, amint az mindjárt ki fog derülni.
Kamaszdiák voltam akkoriban, s a vakációkat országos kóborlásokkal töltöttem. Nagyszerű idők voltak azok. Végtelen országút-pántlikákat ollóztam végig naponként nyurga lábszáraimmal, s esténkint a fiatal test érdes, boldog fáradtságával szívtam be valami útszéli boglya tövén a meleg széna-szagú álmot. Lehetőleg mindig a városokon kívül éjszakáztam. Suhancos romantika volt ebben, a függetlenség és a bátorság hetyke élvezete. A hátulsó nadrágzsebemben azonban ott dudorodott egy ormótlan forgópisztoly. Ócska családi darab volt, amit szegény jó apám adott az útra, olyan szavakkal, amelyekből nem lehetett kiokoskodni, vajon attól fél-e jobban az öreg, hogy egyszer mégiscsak elsül a kezemben a revolver, vagy attól, hogy nem tudom elcsettinteni a ravaszát, ha sor kerül rá. Ő maga – jámbor postaellenőr volt szegény – nyilván sohasem használta.
Valahol Erdélyben barangoltam éppen, vad hegyek tövében, borzas, kemény erdők alatt. Egy jámbor rumuny pásztor kunyhójában vacsoráztam frissen fejt kecsketejet, nagy karéj fekete kenyérrel. A sűrű, kakukkfű-illatú ital álmosító, enyhe részegségében egy pillanatig az a gondolat ernyedt végig rajtam, hogy ott hálok meg a pásztornál, valami leterített báránybőr-derékaljon. De aztán győzött rajtam a gyerekes félelem, hogy kullancsok férkőzhetnek a bőröm alá, s inkább az erdei mohaágyat választottam. Holott a rumuny egyre ismételgette, intőn, suta tördelésű magyar szavakkal:
– Úrfi… érdébe nem mígy… váddiszno… váddiszno…
Diákos hetvenkedés szabadult el rajtam. Vaddisznóktól én nem félek, megmutatom a rumunynak! A kullancs, az más! Előrántottam a nadrágzsebemből a hatlövetűt, megforgattam a jámbor atyafi orra alatt, s hetykén döföltem vele az erdő felé: vaddisznó legyen a csülkén, akit én agyvelőn nem durrantok! Szent Pál elhagyott híve ijedten vetett keresztet, s alig merte kinyújtani a kezét a pár fillér után, amit a tejért odavetettem neki. A következő pillanatban már el is tűnt a kalyiba sötét odújában.
Büszkén, nagy léptekkel indultam neki az erdőnek. Rohamosan sötétedett, s alig léptem be a fák alá, furcsa fütyülés, tompa zúgás kerekedett. A bozót bizonytalan, összefolyó feketeségéből csörtető zajt, rekedt röfögést véltem hallani. Mi tagadás, egyszerre inamba szállt a hősiesség. Visszaugrottam az erdőszélre, s ebben a pillanatban sziszegő, éles viharszél vágott az arcomba. A sziklaszakadékok közül alattomos, guruló felhőgörgetegek lavináztak le, s két perc alatt benne voltam egy vadul száguldó hegyi zivatar kellős közepében. Egy pillanat ezredrészéig átcikázott rajtam, hogy visszanyargalok a csöndes móc kalyibájához, de valami furcsa dac visszarántott: azért se! Különben is, a móc is agyon fog ázni, mit ér ilyenkor az a pár szál összetákolt deszka!
Futottam a sötétben mellre szegett fejjel, hunyt szemmel, fél karral előre kalimpálva, hogy neki ne vágódjak a fák derekának. Egyszerre nedves, suhogó, éles csapások érték az arcomat, a fülemet, s egy villám rőt fényében azt vettem észre, hogy az erdő alatt egy végtelen kukoricatáblába keveredtem. Cikázva kínlódtam jobbra-balra, irányt tévesztve, vigasztalan vakságban. A mennydörgések egyre vadabbul ismétlődtek. Csuromvíz lettem, a hátizsákom úgy vagdosta a gerincem, mint valami lovagló, nekiszilajult vizes gnóm. Lihegtem, reszkettem, s már négykézláb is visszamásztam volna a rumuny kullancsos óljába. De merre?
Végre kikászálódtam a kukoricatáblák zúgó levélpengéi közül valami fekete mezőre. Nagy messzire fény pislákolt: ablak! Térdig süppedve gázoltam nedves barázdák, roppant rögök közt a fény felé. Alig értem oda, őrjöngő idegességgel kotorásztam valami kilincs után. Csaknem bedőlt velem egy kis faajtó. Odabenn gyertya lobogása ugrált nagyokat, s egy hatalmas férfialak meg egy töpörödött anyóka rémülten hőköltek hátra előlem. A férfi sietve dobbantott valamit az ágy alá, s rúgott is utána még egyet. Villanó holmi volt.
Lihegve mutogattam magamra, s elhadartam, hogy az erdőben akartam aludni, de a vihar utolért, szeretnék szállást kapni éjszakára.
Nemigen értettek meg, láthatólag alig tudtak magyarul. A férfi ellenséges, gonosz arccal mért végig, tetőtől-talpig, élesen hunyorgóra fogott fél szemmel, magasra felhúzott félszemöldökkel. Lomha, sötét tekintetű oláh paraszt volt: nagy, lelógó, fekete bajusszal, a fején ormótlan fekete bőrsüveg. Egy szót se szólt, csak egyre nézett, s a szeme fakón izzott a táncoló gyertya-világosságnál. Künn tombolt a vihar.
Az anyóka találta fel magát először. Szapora, csöndes, hízelgő beszéddel kezdett valamit magyarázni a fekete óriásnak, s hol fölfelé mutogatott az ujjával, hol felém bökdösött.
Az óriás morgott valamit, amire az anyóka hozzám fordult furcsa, félig kunyoráló, félig szégyenkező alamuszisággal:
— Van pinzed?… forintocska… szeginy emberek vagynak…
Sietve rántottam elő a tárcámat, s kinyitottam előttük, egyszeriben büszkévé váltam. Volt benne tán száz forint is, az egész tanév leckeadásaiból összekuporgatott kincs, barangolásaim féltve őrzött tőkéje. A paraszt nyomban megenyhült, a szeme villant egyet, végigsodort a bajuszán, s vállat vont. Az anyóka pedig már tessékelt is:
— Gyüsz fel padlásra… jó szinába alszol… itt nem van hely… forintocska…
S már tuszkolt is kifelé. Odakint valami falépcsőhöz kalauzolt, a többit már magamtól is tudtam. Hat-hét lépcsőfokkal fent voltam a padlásajtóban, s betapogatóztam a sűrű sötétben a széna közé. Halálos fáradtan nyúltam végig a fülledt zugban, végre! Még átnedvesedett kabátom akartam levetni, mikor egyszerre hallom, hogy a falépcsők újra nyikorognak. A következő pillanatban valaki végigmotoszkált odakinn a padlásajtón, az ajtó hozzácsapódott a félfához, aztán vasas csörömpölést hallottam, éles, kattanó zajt, s a léptek újra lefelé recsegtek a lépcsőn.
Mi ez? A szűk padláson visszatapogattam az ajtóig. Keskeny rés kínálkozott, kinyúltam rajta az ujjammal. Vasrúd! Lakat! kívülről rám zárták az ajtót!
Ennek a fele sem tréfa! Halántékomban lüktetett a vér; vadul fordultam egyet hátrafelé, a fejem beleütközött a ferde, alacsony tetőbe, az orromon keresztbe fonódott valami vastag, poros pókháló. Utálatos érzés volt! Gyufáért kotorászom a zsebemben, átnedvesedett! Különben is, felgyújtsam magam itt ezen az elzárt szénapadláson?
Egyszerre a széna közt vékony fénycsík reszket a szemembe. A tető gerendái közt alulról felszivárgott a gyertyafény! Mohón tapasztom oda az arcom. Nagy nehezen tájékozódom. Odalenn az óriás válla éppen most emelkedik fel lehajoltából. Az ágy alól óvatosan veszi elő az odarúgott villogó holmit. Egy iszonyú nagy kést! Most eltűnik a szemem elől, s a következő pillanatban halkan, de az én számomra rettentő süvítessél, felhangzik egy köszörűkő éles, metsző súrlódása.
– Mi ez? Istenem, mi ez?
A padló rése közé dagadó szemem gyötrelmes merevséggel nyársalódott rá a gyertyafény vékony, reszkető sugártűjére. Egyszerre csak látom az öregasszony fél karját, amint óvatosan gesztikulál felfelé, s ugyanakkor hallom, hogy fojtott, szapora szóval inti a parasztot. Vad, horkanó morgás, a köszörűkő egy árnyalattal tompábban sikong. Most megint a kés hegyét látom, egy bütykös, nagy hüvelykujj az élét próbálgatja.
Elfújják a gyertyát. Ijedten pattanok fel, görnyedt kuporgásba. Várok. Fekete csend. Úgy érzem, hogy a hajam lassan élére áll. Az az ideges érzésem, hogy most percek alatt megőszülök, mint a rémhistóriák hősei. De hát nem az vagyok-e ?
Odakint újra megreccsen a falépcső, s hallom, tisztán hallom a halk, óvatos macskalépteket. Pedig tombol a vihar. Vagy már nem is tombol, csak a fülem tövében zúg a vadul hullámzó vér?
Megzörren a padlásajtó vasalása, de érzem, hogy aki odakünn van, nem akarja, hogy megzörrenjen! Ezer évekig tartó pillanatok. Lassan, végtelenül lassan kinyílik az ajtó. Künn világos háttérben, holdfényben a vihar utáni nagy hegyek. Egy furcsa, ferde hófolt az egyik ormon. S ugyanekkor érzem, hogy a kezem egy vad rándulással már elő is kapta a revolvert. A négyszögletű ajtónyílásba óvatosan behajlik az öregasszony sötét körvonalú, vékony alakja. Egyszerre megint kilendül a keretből, s csak a fél karja kalimpál, de a kezében egy puska sziluettje!
Rémült, torkomba fulladt ordítással elrántom a revolver ravaszát. A revolver csütörtököt mondott, de ugyanabban a pillanatban a padlásajtó gyorsan befordul, rámcsukódik, mintha semmi sem történt volna. A lépcsőről távozó, halk macskaléptek nesze. És most elfelejtették újra az ajtóra erősíteni a vasrudat!
Órák hosszat kuporogtam még a széna közt a leglehetetlenebb állapotban. Mi volt ez? Rablógyilkossági kísérleti? Lázálom? Őrültség? Én mindenesetre majdnem embert öltem, ha a revolveremnek több esze nincs nálam!
Odakint pirkadt. Összetörten, fakó érzéssel, kába bizonytalansággal végre is kimerészkedtem a padlásodúból. A lépcső recsegésre előpattant az anyóka, s szíves jókedvvel köszöntött és invitált befelé. Odabenn egy nagy csupor tej várt, a köszörűkő vállán. És a fekete óriás nem volt sehol.
Anyóka tréfásan hunyorgott, s kézzel-lábbal magyarázott:
– Fiacskád elment… mingyár zivatar után… vadász… úrfi csúnyán kinézel… nem aludta?… pedig rádcsuktam ajtót, ne nyisson ki szél… idelent szólta készérükü… vadászkést élesítni… iccaka felmente égi puskáér… el vóta dugva padlásra… hihihi… erdisz urak meg ne lássák…
Szóval én akkor éjszaka a zivatarban egy szegény, erdőalatti román paraszt jámbor és titkos vaddisznó-ölő előkészületeit zavartam meg. Alaposan megfizettem érte. A revolveremet mindenesetre rögtön odaadtam a nénikének, hogy lepje meg vele a fiát, ha hazajön. Én egy pillanatig nem akartam többé együtt élni a gyorsított halállal. A rossz képű móc biztosan nagyon örült az úrifegyvernek. Azóta tán gyilkosságba is keveredett általa. Megérdemelte, mert volt szíve forintot követelni egy vándordiáktól az éjszakai szállás fejében!

Forrás: Tóth Árpád novellái. Magyar Helikon, 1960.