Se­hon­nai János ha­ladó al­ko­ho­lis­ta volt. Ko­nok, elszánt mun­ka eredményeképpen. Erre a maga módján büszke is volt, csak­hogy nem akadt sen­ki, aki­nek el­mond­hat­ta vol­na. Meg­le­pet­ten kel­lett ta­pasz­tal­nia ugyan­is, hogy az em­be­re­ket nem­igen érdek­li mások al­ko­ho­liz­mu­sa.

Se­hon­nai János szürke, észrevétlen em­ber volt. Nem kel­tett feltűnést részeg dülöngélésében sem. Ha delírium tre­mens­be esve be­for­dult va­la­mi árok­ba, úgy men­tek el mel­let­te az em­be­rek, mint­ha döglött ku­tya len­ne: fin­to­rog­va, or­ru­kat fa­csar­va. Ő meg csak hor­tyo­gott öntu­dat­la­nul, pil­la­nat­nyi bol­dogságban. Ha józan volt, ak­kor se na­gyon köszöntek az em­be­rek neki, még a gye­re­kek se.
Se­hon­nai Jánost mind­ez már nem érde­kel­te. Már.
Történt egy­szer, hogy szokás sze­rint a ga­rat­ra felöntve, haj­nal felé ha­za­felé in­dult. Va­la­mi okból bi­cik­li­vel jött el ott­honról, most im­bo­lyog­va emel­ke­dett nye­reg­be. Állát előre­sze­gez­ve, du­dorászva in­dult meg a ki­halt úton, ha­tal­mas ki­lengéssel át-átka­nya­rod­va a szem­bejövő sávra. Egyik ka­nyar után autó jött vele szem­be, Se­hon­nai rájött, hogy rossz he­lyen van, meg­próbált átso­rol­ni a sávjába, de túl merészre si­ke­re­dett a manőver, a kormány ki­for­dult a kezéből, s ő hosszában elvágódott az asz­fal­ton, hom­lokát bevágva a szeg­letkőbe. Az autós ri­ad­tan szállt ki ko­csijából, oda­sza­ladt a kómában he­verő em­ber­hez, megrázta a vállát, s szólon­gat­ni kezd­te: uram, uram!
Se­hon­nai Jánost még so­sem szólították uram­nak. El sem tud­ta képzel­ni, hogy őt így is le­het szólítani, azt hit­te, nem neki szól az ura­mozás, így hát rá se he­derített. Ma­radt úgy, ahogy volt, el­feküdve.

Forrás: eirodalom.ro