Ezen az estén Jenei mesélt, az öreg asztalos, aki a hétköznap ellenére sötét ruhában jött le a térre. Nadrágja hajtókájába poros bogáncsok akadtak bele, látszott, hogy valahol kint járt a város szélén:
– Ilyenkor augusztus végén szoktam venni egy csokor virágot, és kiviszem egy őrházhoz, túl a Rákosrendező pályaudvaron. Itt halt meg Katika, az unokám 1951 augusztusában, mikor az a nagy vasúti katasztrófa történt. Azóta több mint tíz év telt el, de egy nap se múlt el, anélkül, hogy ne gondoltam volna Katikára. Elképzelem: most érettségizne, most menne férjhez. Ez a csokor virág mégsem neki szól.
A kislány lent nyaralt vejem szüleinél, a vőm nem kapott szabadságot, engem kért meg, hogy utazzak le érte. Katika behúzódott a sarokba, a nagy meleg elnyomta. Közeledtünk Pest felé, arra gondoltam, fel kellene ébreszteni, mikor a vonat, melynek harmadik kocsijában ültünk, belerohant a kővel megrakott tehervagonokba. Egy pillanatig mozdulatlan maradtam, mert nem tudtam magamról, hogy élek-e vagy meghaltam, csak aztán éreztem meg: homlokomat feltépte a túloldali ruhaakasztó, és a vér elborítja a szemem. Unokámra néztem, szegény úgy feküdt ott, mint egy rongybaba, keze lába lógott, talán egy ép csont sem maradt benne. Felkaptam, és kimásztam vele a kocsi oldalán, de az orvos csak azt mondhatta, amit magam is tudtam: Katika meghalt.
Milyen is az ember, boldog Isten! Nem éreztem én akkor szinte semmi fájdalmat az unokám sorsán, az csak később jött meg, hétköznap esténként fél hatkor, mikor régen az óvodába szoktam indulni érte, és már föltettem a kalapom, hogy megyek, mikor eszembe jutott: nincs miért. Az őrült hiedelmek is később támadtak: ha korábban felkeltem, talán életben marad. Akkor nem tudtam másra gondolni, mint hogy a vejem meg a lányom soha nem fogja megbocsájtani nekem a gyerek halálát. Karomon tartottam a kislányt, és beálltam a rohanó emberek közé, és én is kiabáltam. Már alig emlékszem, kik szaladtak mellettem. Rémlik, hogy egy férfinak ráfolyt a vér a fehér tornacipőjére. Mindannyian kerestük a bűnöst, aki a katasztrófát okozta, hogy bosszút állhassunk.
A vasutasok szertefutottak, vagy beálltak közénk, és azt magyarázták, hogy a mozdonyunk azért szaladt bele a kövekkel megrakott tehervagonokba, mert a szemafor zöldet jelzett előtte. Minden haragunk a forgalmista ellen fordult. Fent az üvegfalú irányítóbódéban nem találtuk, felhánytunk a környéken minden épületet, így akadtunk rá végül a lámparaktár polcai mögött.
Mintha ma is látnám: negyven év körüli, szemüveges nő volt, esetlenül állt rajta a vasutas egyenruha. Kiráncigáltuk a lámpák mögül a sínek közé, az emberek ordítva rázták orra előtt az öklüket, és mutatták a halottakat. A nő sírt, kezeit tehetetlenül széttárta, és megesküdött, hogy szabályszerűen járt el: a szemafort vörösre állította. Senki sem hitte el neki, még a vasutasok sem, a fűtő vallomása döntött, akit ölben hoztak oda a lámpakamra elé, ő viszont arra esküdött meg, hogy a szemafor zöldet mutatott.
Akadt két-három ember a tömegben, aki azt mondta: át kellene adni a nőt a bíróságnak, de a többség elsodorta őket. Ott akasztották fel a vasúti őrház falára. Két háborút jártam meg, de ennél a nőnél még nem láttam szánalomra méltóbb elítéltet, egy ujjal sem védekezett, végig azt hajtogatta, ő nem tehet róla, vörösre állította a szemafort. Mire a rendőrök kijöttek, a forgalmistanő már meghalt.
A rendőrök felírták a nevünket – egy sem akadt köztünk, aki megpróbált volna kibújni a felelősség alól, annyira meg voltunk győződve az igazságunkról. Bár én a magam kezével nem nyúltam a nőhöz, azt mondtam a bíróság előtt, hogy ugyanaz a büntetés jár nekem, mint azoknak, akik felakasztották, mert az én nevemben is cselekedtek. Felfüggesztett börtönt kaptam, a többieket sem büntették meg túlságosan szigorúan.
Múltak az évek, magamra maradtam. Úgy történt, ahogy gondoltam is: a vejem sohase bocsájtotta meg nekem Katika halálát, többé nem jött el hozzám, és a lányomat sem engedte. Nem szerettem hazajárni az üres lakásba, akkoriban szoktam rá, hogy egy-két nagyfröccsel végigálldogáltam az estet a kocsma sarkában, hallgattam az emberek beszélgetését.
Egyszer egy őszi estén vasutasok jöttek be a kocsmába, őrájuk figyeltem. Megütötte a fülem, hogy arról az őrházról beszélnek, ahol 1951-ben a szerencsétlenség történt, közelebb húzódtam. Azt tárgyalták a vasutasok maguk között, hogy az őrház szemaforjainak elektromos irányításáról most évek múlva derült ki, hogy nincs egészen rendben.
Általában jól működött – ezért is maradhatott a hiba ilyen sokáig észrevétlen –, de néha, talán egy évben egyszer-kétszer, esőtől vagy széltől érintkezés lépett fel benne, és a szemafor magától átváltott. Megemlítették az 1951-es balesetet, és azt állították, hogy a szemüveges forgalmistanő annak idején helyesen adta le a jelzést.
Nem törődve, hogy idegen vagyok, beleszóltam a beszélgetésükbe. Elmondtam, a balesetnél magam is ott ültem a vonaton, meg vagyok győződve, hogy a nő hanyagsága okozta, és ócsárolni kezdtem a halott forgalmistanőt. Hagytak beszélni, csak mikor már elfulladtam, akkor mondta egy öregember, hogy már régen dolgozik a vasútnál, de még alig látott lelkiismeretesebb embert, mint a szemüveges forgalmistanő. Nem voltak gyerekei, családja, a szolgálatnak élt, előfordult, hogy olyan lelkiismeretesen adta át az ügyeletet, végigjárva minden őrhelyet, váltót, hogy ő, aki maga is vasutas, lekéste a vonatot, mellyel hazajárt. Azt kérdeztem, ha ártatlannak érezte magát, miért bújt el a lámpakamrában? Talán azért – felelte az öreg vasutas –, mert mégiscsak nő volt, és férfiak se nagyon mertek volna szembeszállni az őrjöngő tömeggel. A vasutasok nem vitatkoztak tovább, megitták a fröccsüket, és elmentek.
Éjszaka az üres lakásban elgondolkoztam, hogy igazuk lehet-e? Bár nem értek túl sokat a vasúti munkához, kifogásokat kerestem ellenük, de hirtelen eszembe jutott a szemüveges nő maga, ahogy kezeit tehetetlenül széjjeltárja, megesküszik, hogy a szemafort vörösre állította, és szó nélkül hagyja a nyakába rakni a kötelet. Akkor még nem hittem el, de az arca sok éjszakán visszatért a szemem elé, és ma már úgy érzem – tudni sohasem fogom biztosan –, hogy a nő ártatlan volt.
Azóta két halottam van, az egyikre egész évben emlékezem, a másiknak ilyenkor, augusztus végén veszek egy csokor virágot, és kiviszem az őrházhoz.

Forrás: Moldova György: Gázlámpák alatt. Szépirodalmi, Budapest, 1968.