Kenéz Ferenc 75*
„…Sokakkal együtt, továbbra is csak annak a világnak a nyelvét beszélem, amit nem kaptunk meg és most már nem is kapunk meg soha.” (Kenéz Ferenc)
Tele vagyok írva, kitöltve
Tele vagyok írva, kitöltve,
nincs egyetlen kis üres hely se
rajtam. Megcímeztetek, föladtatok,
a szöveg a tietek, nem számított
hogy akartam, vagy nem akartam.
Sokszor és sokat vakartam, lekapartam,
ám valakik újraírtak, újra belém
írtak valamit, amit újra nem akartam,
kapartam, újraírtak, kapartam,
míg a festék átütött rajtam,
s amit mondtatok, minden betűt,
az egész szöveget, alulról
jól láthatóan a visszájára
írtam. Most lepecsételhettek,
föladhattok, így viszem szét
üzeneteteket a világban,
szétszakadóban, össze-vissza
írtan, már nem is anyag, csak
a betű vagyok, a betű, amit
visszaírtam.
*
Öregkor aranya
Zsombékos vízben
úszkáló libák kacsák
városszél
utolsó házak
aztán a mezsgyén túl
nincs mese
neki kell futni az égnek
hahó kiált a bolond öregember
elszállva az egykori tanyák felett
hosszú kabátja
aranylón örvénylik utána
s gomolyog aranyló
pipája füstje
ám csupán az öregkor aranya ez
nem a repülésé
odalenn hosszú nyárfasor
mutatja az utat
afölött repül
majd alászáll szépen
a temető környékén
kicsit bukdácsolva
öregkor aranyát leporolja
és zsombékká lesz
egy túlvilági tóban
angyali kacsa-úsztatóban.
*
Cseke Gábor: Cenzorszemmel
Fél évszázaddal ezelőtt történt, egy álmosító csütörtök délutánon.
Az Ifjúmunkás soros heti számát készítettük elő megjelenésre, a betördelt oldalak kefelevonatait bogarásztuk, hosszú napra készülődtünk – azon a héten a négy oldalas irodalmi-művészeti melléklet, az im megjelenése is esedékes volt. Ilyenkor könnyen számíthattunk a szolgálatos cenzor akadékoskodására – az irodalmi szövegeket fokozott buzgalommal fésülgették. Hiába, ez volt a munkájuk. Ezért kapták a (jó) fizetést.
Megszoktuk már: ha a cenzor történetesen nem talált kivetnivalót a készülő lapszámban, már kora délután telefonált a szerkesztőségbe: részéről rendben a dolog, várja a pecsételésre küldött, letisztult oldalakat. Valahányszor azonban késett a telefonhívása, számíthattunk arra, hogy szerencsétlenségünkre cenzúra-gyanús szövegrészekbe botlott és mielőtt jelezné nekünk, főnökeivel tanácskozik. (Más szóval: fedezi magát.)
A boldogító telefonhívás ezen a délutánon is késett. Rosszat sejtettünk. Találgattuk, vajon a tizenkét újságoldal mely anyaga(i) szúrt(ak) szemet ezúttal, s a megoldás lehetőségeit latolgattuk: lesz-e elég időnk késedelem nélkül közölhetővé fésülni a kifogásolt anyagot, vagy helyettesítenünk kell valamivel. De mivel?
Végül kiderült: fölöslegesen emésztettük magunkat.
Cenzorunknak semmilyen gondja nem volt a készülő lappal, „csakis” egyetlen verset kifogásolt a mellékletből, de szerinte azon is lehetséges „javítani”. Kenéz Ferenc nagy terjedelmű, FÚJ A SZÉL, VONAT JÁR, MADÁR SZÁLL című poémája akadt fenn a rostán, amelyhez a szerkesztőség különösen ragaszkodott, mégpedig azért, mert mélyen az akkori valóságban gyökerező életérzést fejezett ki, anélkül, hogy verbalizmusba torkollna. A szöveg riportosan kemény volt, célratörő és támadhatatlan igazságot mondott ki a gépsor mellett ácsorgó munkásnők monoton életéről.
Mivel a cenzor a szerkesztőségre bízta a kifogás megoldását, magamba szállva ott és akkor megpróbáltam cenzorszemmel és -logikával végiggondolni a vers „mondanivalóját”, jelentéshálóját, hogy rátaláljak a kiútra is. Elszánt voltam a tekintetben, hogy minden lehetőt megteszünk a vers megjelenése érdekében. Ha kell, akár a szerzőt is meggyőzzük, egyezzen bele néhány apróbb simításba, amelyek semmivel sem csorbítják a szöveg mondanivalóját.
Lássuk csak, mi legyen az?…
Nyilvánvaló, hogy a fokozott monotónia érzékeltetése végett , Kenéz előszeretettel használta a hangsúlyozott, néha már-már idegesítő ismétlés eszközét, méghozzá ugyanolyan hosszú, gépies sorok formájában. Az „egy mozdulat /jobbra // egy / mozdulat / balra // lecsapni / a kart //darab” sűrűn, refrénszerűen ismétlődött; ha az valamennyire meggyérülne, mindjárt könnyebb volna befogadni, elfogadni, lenyelni.
Tudtam, hogy máris a védhetetlen cenzorszemlélet beszélt belőlem, az adok-kapok kufártempója, amikor az ember az utolsó pillanatban azt mérlegeli, milyen értékéről mondana le egy követelőző útonálló javára anélkül, hogy veszteségérzettel maradna. Gondolatban máris a vers húsába hasítottam, mégpedig nem is a cenzor, hanem én, a szerkesztő, akinek akkor már az lett a legfőbb gondja, miként fogadtassa el a szerzővel ezt az alávaló műtétet, amire egy normális korban nem lenne semmi szükség és mentség…
Telefonáltam Kenéznek. Szerencsére, éppen otthon találtam. Röviden vázoltam a tényállást, az általam javasolt gyérítéses és áttördeléses megoldással együtt. Nem volt könnyű dolgom: Feri makacsul kitartott eredeti elképzelése mellett. S amikor végre úgy éreztem, hogy hajlott a kompromisszumra, akkor se áldását adta az akcióra, csak annyit mondott: tegyek a lelkiismeretem szerint. Üllő és kalapács között találtam magamat.
Így váltam, röpke másfél óra alatt Kenéz Feri fogadatlan cenzorává, s mert a lapcsinálás közben az ilyen és hasonló helyzetek óhatatlanul elő-előjöttek, egyúttal a mások cenzorává is, amíg csak a döntés székében ültem.
A vers végül is az alábbi formában jelent meg – nem csak az Ifjúmunkásban, de később Kenéz Ferenc Vigyázzállásból fejállásba (Kriterion Könyvkiadó, 1978.) című verskötetében is:
Túl az ablakon, odalenn vasúti töltés, vágány, sínek
futnak vajon hova
ötemeletnyi ablak magasába fölfúj a szél, madarak
ringnak a levegőben
majdnem összeverekedtek az asszonyok, lányok, ki
kerüljön az ablakok mellé
természetesen az ablak mellé a legjobb munkásokat
engedhetjük csak
egy mozdulat
jobbra
egy
mozdulat
balra
lecsapni
a kart
darab
nyolc éve dolgozom a gyárban, van televízióm, egyszer
szeretnék elutazni Szovátára
gyorsvonatok robogása, személyvonatok kocogása,
nemsokára itt a nyár
a szomszéd szalagnál dolgozik egy néni, azt mondják,
tavaly Párizsban járt
nemsoká itt a nyár, tisztára dilis az öregasszony,
nyolcezret kiadni ilyesmire
járt bizony, s azt mondja, ha lesz annyi pénze, megint
elmegy, bizony, ha lesz annyi pénze
Párizsban járt az ősz, hol is, már nem emlékszem, ki
is, nem emlékszem, kár
én hazamegyek, rendezem az udvart, építjük a házat,
rendezem az udvart, ez is öröm, igen
mutatta a képeket is, megmutatta, sok szobor mellett,
templom mellett lefényképeztette magát, mellett
én a faluban is olyan jól érzem magam. Mintha
Busteni-ben lennék, pont olyan jó, ha lennék
pedig a tengeren ám nagyon jó, a hullámok, mint a
madarak, engem februárban küldtek, lám
én nem szeretek télen menni, nem szeretek télen menni
a nyárba, én a nyarat nyáron szeretem, menni
fölfúj a szél, az égen madarak ringatóznak, lehull, a
mélyben szelíden porlik a fű, a föld, a szél
egy
mozdulat
jobbra
egy
mozdulat
balra
lecsapni
a kart
darab
jön a tíz-húszas személy, ó jaj, a szívem, ó, jön, igen,
ott a fiú is, integet
és jön a déli gyors, vagy tán a téli gyors, hosszú az út,
míg ideér, üzen
s megjön a teher is, mehet is, kővel, fával, géppel, s
megy is már szívemen, fekete kerékkel
egy
mozdulat
jobbra
egy
mozdulat
balra
lecsapni
a kart
darab
természetesen az ablakok mellé a legjobb munkásokat
engedhetjük csak
igaz, hogy úgy mondjam, a virágok s a madarak ugye,
bizonyos szempontból ártalmatlanok
de azért, tudja, mégis csak, de azért tudja, mégis csak,
de azért ugye, tudja
ötemeletnyi magasságban csak a megbízhatóak az ablakok
mellett, fúj a szél, madár száll, vonat jár
miért csak a legjobbakat az ablakok mellé, a többinek
miért nem lehet, hiszen
a virágok a madarak bizonyos szempontból ártalmatlanok,
ugye, ugye, hiszem
fúj a szél, madár száll, vonat jár, fúj a szél, vonat száll,
madár jár, száll a szél, madár száll, fúj a szél.
(1978)
Ugyanakkor később, már jócskán a huszonegyedik században járva, helyet kapott a szerző Vers és környéke című gyűjteményében, aki az alábbi megjegyzéseket fűzte hozzá (valamiért azt az ominózus telefonbeszélgetést nem említette fel – azért éreztem kötelességemnek itt és most elmesélni):
Bizonyára soha nem gondolták volna a kolozsvári kötöttárugyár munkásnői, ott a hetvenes évek közepén, hogy húsz évvel később amolyan szellemi potyautasokként fognak kijutni Bécsbe, s édes-kesernyés-ironikus hangon megszólaltatott életüknek jó százfőnyi közönség tapsol majd a Bornemisza-társaság házi színpada előtt. Ennek is már majd tíz esztendeje, most mondok – írásban – először köszönetet érte Antal Imrének és lélekmegelevenítő kis csapatának, akik jószerével mind Erdélyből elszármazottak voltak, így hát – színpadon – igen könnyen azonosultak azzal, ami elől – való életükben – Bécsig menekültek. Munkásnőimet váratlanul érte a Szépfalusi István vezette kör meghívása, noha attól kezdve, hogy a Szocialista Munka (lehetséges) Hőseiből versemben valóságos lírai hősök lettek a hetvenes évek közepén, érte őket egy-két meglepetés. Bizonyára meghökkentek volna már akkor, a való életükben, ha a teljesen szokványosan megírt üzemi riportom után, kezükbe kerül az irodalmi lap is, melyben életük versbe átültetett változatával szembesülnek. Mert hiszen a valóságos riport készítése közben semmi olyasmi nem került szóba, amit aztán életük köré fogalmazva olvashattak vissza. Talán csak az rémlett volna ismerősnek, hogy a vers is azzal foglalkozik, miért csak a legjobb munkások kerülhetnek az ablakok mellé. Az igaz, ezt mondták, nem tetszett nekik, és ezt meg is mondták, de a többiből egy szó sem igaz, lehet hogy máshol, más gyárban mondtak ilyesmit az asszonyok, de itt ők nem, ők itt többet egy szót sem ebből, ami itt le van írva. Ám aztán, igaz, nem igaz, ezek a talán máskor, talán más gyárban elhangzott szavak a versben mégis életre keltek, hitelesen vallottak arról, miként élünk mi ott, a hetvenes évek Romániájában. Hiszen mi egyébért tűzte volna műsorára annak idején például a temesvári egyetemisták Thália Színjátszó köre, s játszotta el csoportos dramatizálásban, robotmunkát utánzó, gépies mozdulatsorral, ugyanolyan karmozdulatok kíséretében, mint a húsz évvel későbbi, a bécsi bemutatón? A vers bécsi utóéletéhez, persze, az is hozzátartozik: a Bornemisza-társaság verses dramatizálását ugyanaz az Antal Imre szorgalmazta és hozta tető alá, aki húsz évvel azelőtt maga is a temesvári diákelőadás egyik szavalója volt. Csak aztán mérnök lett. És disszidált. És ausztriai magyarság-szervező tevékenységért Pro Cultura Hungarica kitüntetésben részesült. De hát ez már nem tartozik az én Someşul kötöttárugyárbéli munkásnőim életéhez. (www.lato.ro)
*Szívből köszöntjük a szerzőt 75 éves születésnapja alkalmából!
Pusztai Péter rajza
2019. március 31. 04:57
Isten éltesse Kenéz Ferencet!
Jó volt olvasni a verskörülményekről.
2019. március 31. 07:12
Olyan idõk voltak azok – cenzor- és cenzorizált évek
2019. március 31. 10:56
Köszönöm, kedves Katalin. Nem is tudom, hogy találkoztunk-e valaha. Hát most találkoztunk
2019. március 31. 10:59
Kedves Tamás, ez így igaz. Csakhogy azoknak az éveknek a költészetét mégiscsak azoknak az éveknek a költészete adja.
2019. március 31. 22:10
Ferikém, most látom, hogy mi történt veled hetvenöt éve.
Éljél sokáig abban a jó formában, ahogy legutóbb láttalak!
Jó veled egy nyelvet beszélni, a világ pedig többet veszített, mint mi…
Baráti öleléssel,
azagg
2019. március 31. 22:15
Kenéz Ferenc
Első budapesti vers
Hát nem édes?
Nézzétek, kedveseim,
nézzétek, hogy tartja,
milyen hősiesen tartja
fölemelt jobb kezében azt a
tiszta-rongy zászlót, nézzétek
azt a végső kétségbeesést és
azt az elszántságot, azt a tiszta,
hófehér homlokot, amelyik,
hogy úgy mondjam, fejjel nekimegy
a falnak, azt a szétlibbenő kabátot,
a megfeszülő inget a kabát alatt,
azt a helyes kis tartást, ahogyan
szinte már elbukik, de azért mégsem,
vettem belőle a fogorvos úréknak is,
meg egy illetőnek az adóhivatalból,
hiába, itt is, ott is, le vagyok kötelezve,
nagyon jól megáll a kandallópárkányon,
vagy a zongora tetején, úgy, ahogy
tartja ott azt a tiszta-rongy zászlót,
nagyon helyes kis dolog,
csak tudja, ne kellene egyfolytában,
mert hol ide teszem, hol oda teszem,
ne kellene egyfolytában a
zongora tetejéről, a kandalló párkányáról
egyfolytában törülgetni a vért utána.
(In: A szabadulóművész, Zrínyi Kiadó, 1995)
2019. április 1. 10:54
Köszönöm, Hugókám, ölellek! Örülök, hogy épp ezt a verset jelölted meg „újratalálkozási” pontként!