Reggelre a kert közepén álltam a megdermedt gyümölcsösben.
Távolról a havasok fehér leple intett be a városszéli kertbe.
A pocsolyákon angyal-vékony jég bőrözött.

Ráléptem a jégre.
Reccsent s bokáig merült meztelen lábam a hirtelen felkavarodó barna vízben.

Aztán felkelt a nap.
És sírni kezdek a meggyfák.

Mint mikor fehér lenvászon alá költözik az elhagyott ház
belső szobájának zongorája,
meggyszirom áhítat borult az egész tájra.

Nem kötött meg a késő tavaszi fagyban a virág,
s az egész meggyesben egyszerre dobta le sziromruháját minden fa
a kelő napnak.