Késő szeptemberi nyár erős illatai a légben,
halára ítélt kánikula – végső rúgkapálózás.

Emléket kutatva belenézek a nyárvégi égbe,
míg belevásik tekintetem – belecsorbul a lélek.
Fehérarany ragyogást álmodom felhők peremére.

Várok.
És megcsendül a csend kristályüveg glóriája,
képe retinámba tapad – íriszt tágító igézet.

Bezár a vágy már mindörökké e tágterű semmibe.
Csak a megdőlő felhőtorony mutatja a szél súlyát
ahogy zenitre hág nehéz folyam nihiljét lihegve.

Bizonyosság véd, nem a bűnös pillantások hályoga.
A megálló idő ragyogása ez.
Magához ölel.

Szélfogó színarany folyamok a szeptemberi égen,
s hűvös reggelek acélkék folyóján távozik a nyár.
A délelőtt kihasadt zsákjaiból kibuggyan az ősz.

Talán miénk ez az arany sugárzás – szőke nevetés.
Selymes esővízzel telnek az ősz cserépedényei,
s testtelen utazók nyomai égnek az ég tavában.