Próbáljuk meg nagyképűség nélkül elképzelni
a hatvanas évek elején május elsejei Vásárhelyen
egy bolyais kissrác világra-ébredését, akivel
mást sem akartak láttatni, csak vöröst meg trikolórt.

Tanár apja és tanító nagyapja előzetes „vétkei” miatt
a megfélemlített család, óvva az új nemzedéket,
még népdalt, még cigánynótát sem mert
énekelni. Egyáltalán énekelni sem mert.
Inkább csak hallgatott. (Azóta sem énekelek.
Nem tudok énekelni hangos szóval ma sem.
Farkasüvöltést forrasztott a torkomra a keserűség.)
S mást se hallgathatott csak az „Áldunk büszke
Romániáˮ-t. (A Díszteremben KISZ gyűlésen
rúgatták ki velünk azt a nagyszájú nagydiákot,
kinek csak annyi bűne volt, hogy éjszakánként
a Kossuthon meghallgatta az „Isten, áldd meg
a magyart.ˮ A Harap-gyereket meg csak azért
kellett megaláznunk, mert Izraelbe vándorolt ki.
A szüleivel. –
Emlékszem: akkor lázadtam először.
Tüntetően Mengyelejev oroszból fordított
életrajzát olvastam azon a „díszgyűlésen”.
Naiv ellenszegülés az igazságtalanság-korbáccsal
szemben. A mintadiák lappangó ellenállása.)

Ahogy kibomlottak a szélben a Városháza vígan
harsogó szekrénynyi hangszórói előtt azok a zászlók!
Akkor mindig fújt kissé a szél a Nagyállomás felől.
(A Kombinát narancsvörös rókafarkát az égre
még nem lázálmodta senki sem, s a gólyák még
versenyt repültek a Repülőtér vitorlásaival.
Mindig is vágyakoztam repülni, de a tiltás
szigora visszatartott. Tudva tudtam, hogy
megbélyegzett ember fia nem repülhet szabadon,
még vitorlással sem Vásárhely békés kék egén…)
Ahogy azt figyeltük, hogyan próbamenetelnek az ünnepi
felvonulásra készülve az Iskolapályán a felsős diákok.
Csak az ünnepi felvonulásokra készült egyenruhában.
Fehér tornász pantalló, hosszú ujjú hófehér ing.

Munka hadának a lépte dobog,
Zendülő ének az égre lobog,
Hajnali fényözön földre leszáll,
Kézben a kéz és vállhoz a váll!

Repülj te lángoló, tűzszínű zászló,
Vezess az éjek éjén át,
Vezess a harcra, sok sápadt arcra,
Derítsd a hajnal bíborát!

Csak májusban vonultak így: csak piros zászlók alatt.
Augusztusban a háromszínű volt a kötelező divat.
Alig vártuk, hogy mi is csak fehérbe öltözötten…
(Délutánra a népünnep a Somostetőre hívogatta
az elszabadultan sört vedlő Flekkenburg lakóit.)

Aztán évről évre egyre több felsős diák betegedett meg
augusztus huszonharmadikára. De a kötelező 16 X 16
zászlóvivőre szüksége volt a Pártnak. A kisebbekre is sor
került hát. Elég magas voltam és erős, hogy kitartott kézzel
vigyek én is szélcibálta zászlót a diákok phalankxjában.

Száll a dalunk, szava ég fele tör,
Láncban az építő harcos ököl
Fáklyavivők kezén csörög a bilincs,
Izzik a tűz, de ki szítsa, ma nincs.

Lépj te a helyükbe, szítsad a lángot,
És döngesd bátran a falat,
Vagyunk egy jobb rend hű katonái,
S leszünk a győztes élcsapat.

Ám akkor már falanszter volt. Hát én is… megbetegedtem.

Negyedszázadnyi idő multán? (Sörösüvegeket
gyűjtöttem a Somostetőn majális után. Kellett a pénz.
Pedagógus munkanélküli voltam, két kis-
gyerekkel. És éppen hazaáruló, mert gyermekem sikeres
orvosi kezelése reményében áttelepedésemet kértem.
Akkor adtam el az Ócskán először könyvtáram
értékesebb darabjait. – A Kemény-köteteket éppen
az unokának, akinek tanára voltam azelőtt. –
S a bakelit lemezeket. Az István, a királyból
két hétig éltünk… Aztán a megszégyenítőnek
szánt Vörös Szoba.) Már rég nem akartam
vonulni, piros zászlók alatt se, május elsején se.

Próbáljuk meg nagyképűség nélkül elképzelni
a kétezer-tízes évek derekán májusi Vásárhelyen
egy bolyais véndiák ébren világát, aki Igazi
csíki sört iszik és flekkent eszik a Somostetőn.
(Hogy ma már a Somostetőn a flekken helyett
a miccs a divat, s majálisozni kikényszerülünk
saját szülővárosukból a Maros mellé, Szentgyörgyre?)

Beállok a sorba: elfoglalom végső helyemet a deákok
phalankxjában, az utolsó sorban. Vonulunk
karunk erejével tartva a világos kék eget,
az aranyló hadak útját. Nyolcágú napcsillag,
ezüstös holdsarló terhe alatt. Csak fehérbe öltözötten.

2014. augusztusa – 2015. májusa

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ