Farkas Árpád 75*
Az utolsó bányaló
Kétezer év az idő tárnáiban
körbe-körbe,
vagy a Názáreti jászlához kötözve
elég volt.
Megkövesedtek szemeim immár,
elszenesedtek a fojtó feketeségben,
imbolygó lámpák, álfények, áligazságok
fároszai örvénylő mélybe lehulltak.
Örökkön a semmi fekete falába
ütődöm e kényszerű, konok egyhelyben-menetelésben.
Ha felkapom néha a fejem, ne remegjetek,
nem lázadok még,
csak a köröttem zúgó milliárdéves
fűzizegést és lombsusogást hallgatom,
ó, mert micsoda hersegő,
harapnivaló kincsei
porlanak itt a világnak.
Csak most, hogy a szügyemre rakódott
veríték csatakos fénye átsüt a bőrön,
s forró ragyogás világít át már énbennem
minden tájat,
habosodik bennem a vér,
sörényem merevedik,
patám keményedik,
feldübörög és átüti a nyirkos éj falát –
s a fény, a fény, az örökkön beígért,
örökkön dugdosott, záporzó földi fény
bombáitól gyönyörű testem robban,
szétomlik húsom rózsaszín cafatokban…
Egyétek!
Páll Lajos: Epilógus
F. A.-nak
Mint aki láncban már nagyobbat nem szökhet.
s a csizma után még egyszer a földre csap.
úgy verte magát oda a ló
a köves udvaron.
A többit csak a fagyos szem jelezte.
Megélte a nagy terű tisztelet,
itt van a földgömb a gerince alatt,
megérte a köveken elkopott pata,
most a csillagok vannak a lábai alatt.
S ott feküdt kacagva, mint hóban az alma.
kacagott, kacagott végtelenül…
És mondták az emberek.
igazságos ló volt.
Elekes Ferenc: Vadkapor
Lépnék közelebb, szólít meg egy szép öregember a padról, ketten ülnek itt, a főtér közepén egy rozzant fapadon, lépnék közelebb, mondja, ha már sétára van időm, mert bajban vannak, nem látják jól a betűket, s a golyósceruzájuk sem fog a hidegben, jól van, közelebb lépek, le is ülök, oda, közéjük, látom az egyik szép öregembernek a térdén ott van kisimítva egy otthagyott színes újság, (mely hirdeti, milyen olcsó lett a termopán,) s rajta egy fehér papír, ezen a fehér papíron már alig-olvashatóan és félbehagyva az írás, részvétnyilvánítást fogalmaznak épp, ki akarják tenni a holnapi lapba nemrég elköltözött barátjuk emlékét fölidézve, de elakadtak a vadkapornál, azt mondja az egyik szép öregember, szerinte azt a szép verset belé kellene foglalni a szövegbe, úgy, ahogyan van, mégpedig vastag betűkkel lenne szép oda beléfoglalni, de kiszámították, annyi pénzük nincs most, a nyugdíjt sem hozta még a postás, a másik szerint elég, ha csak azt a részt emelnék ki a versből, mely szerint „ Fejednél ejtőernyőt nyit a vadkapor „- ennyi is elég talán, persze, az egész verset megérdemelné az elment barát, mégpedig vastag betűkkel kiemelve a többi sorok közül, de állítólag drágák a vastag betűk, minden esetre drágábbak szoktak lenni, mint a vékonyak, a másik szép öregember szerint teljesen fölösleges az egész verset emlegetni, mert az a vers a cetlivel úgy, ahogyan megírta Farkas Árpád kihullott a lajbijuk zsebéből, míg ide értek a rozzant fapadig, persze, otthon azért megvan az a vers, csak hát érette kellene menni, föl az emeletre, ki tudja, jár-e a lift, s gyalog menni föl az ő korukban, mondom, én szóról szóra tudom azt a verset, ha kell, ide is másolom a saját fejemből, mert így van : „A zörgőfűben elheversz és – ennyi. Arcodra ég hull, lélegzeted egy kicsit meglebbenti sarkát, hogy érezd, milyen súlytalan. Fejednél ejtőernyőt nyit a vadkapor, beléfogódzik a Föld, s már lebeg, nem suhan.” – szinte mind a ketten egyszerre mondják nekem, hogy micsoda nagy szerencséjük van nekik ma velem, mert éppen engem szólítottak meg, szép tőlem, az tény, tudom az egész verset, de nekik annyi pénzük nincs, nem is lesz immár soha, mert drágák mind a vastagabb betűk, s a vékonyak sem olcsók, maradjunk inkább abban, legyen elég az a sor, mely szerint Fejednél ejtőernyőt nyit a vadkapor.
Marosvásárhely, 2009, október 17.
Farkas Árpád: Egy kiló só
Élemedett emlékíró korunkban, ha valamelyikünk megéri, ifjúkori odúkra is néző életművel háta mögött, bizonyára elmeséljük majd részleteiben, árnyalataiban is históriáját ellegendásulni vágyó kolozsvári padlásszobánknak, melynek külön kéménye nem lévén, nem írhatták korommal égre boszorkányos elillanású szerelmek nevünket, diákodúnknak, melynek vályogfalán vakolat csak azért nem repedezett világmegváltó indulatoktól a hatvanas évek eleje-közepe végén, mert egybetartották a „Juci krumplit süt”, „Gizi szerette”, „Gyöngyi megette” – falra rótt feliratok, nevei gyönyörű lányoknak s árnyrajzai titkon félrelopódzkodó asszonyoknak, író-, színész-, és képzőművész-cimboráknak repedezett vakolatra firkantott nevei –… és eljöve Lászlóffy Aladár, s a falat aláírta, átballagott a szomszédból buggyos térdű melegítőnadrágban Fodorúr A föltámadás elmarad újabb fejezetét felolvasni, Rácz Viki.„bácsinak” a sóváradi véresmájas tetszett a legjobban, Tőrös Gábor felemelte bronzöklét és átütötte szobánk vályogmennyezetét (ökle nyomát kézirattal tapasztottuk be), szűk térben való szép szellemi lakomák idején itt majszolta Király Laci a szilvaízes kenyeret kibédi vöröshagymával, ó, szent avantgarde – népi zaba, a hagymához só kellett, s leborult az asztalról, egy doboz só, nem, nem tudom pontosan, ő borította-e földre a nagy-nagy tevés-vevésben, vagy jómagam, de most én emlékezem, s az emlékezőé az állítás joga: igenis csak Király Laci lehetett a tettes, hiszen már akkor is többet tett-vett, írt, míg én papírra verítékeztem egy halovány versigórát, ő – féloldalast ülvén, vállunk kénytelenül össze-összeért, poémát írt, versciklust, novellát, s eme tevékenykedésünk majdnem eljelentéktelenedett a házunk padiójára ömlött kilónyi só mellett, mely ott kupaclott bűvös, fehér vulkánkúpként szobánk padlatán hetekig, kerülgettük is babonásan, mert ugye, ha csupán egy árva sótartó borul fel, abból legfennebb röpke pörpatvar ha kerekedhetik, de egy egész kiló só – ajaj!, az nagy bajnak jöttét jelentheti; s lám, nem kellett soká várnunk, meg is érkezett egy csikorgó decemberi reggelen három tűvé tevő… Kisebb baj keresheti csak ily fürkész odaadással a nagyobbat, a nagyobbacskát, mely tessék, lám elkerülte a motozó tekintetek figyelmét, hiszen ott csikorgott, szikrázott épp a lábbelik alatt, ott fehérlett széttaposottan, dacosan hunyorgó szemcséivel a mi lázasan-babonásan hívő-reménykedő huszonévünk minden vétke és bűne: a kiömlött egy kiló só!;
és hiába jöttek a lányok szorgalmatos seprűkkel rendet teremteni a mi háromszor négyméteres, világnagynak vélt életünkbe, szánkból ételnek íze is elillant, sótlanná vált a sóváradi és udvarhelyi véreshurka, kristálysótartó-csillárok örvénylettek ventillátorként fejünk felett, zuhogtatva körénk eltermékenyítlenítőnek szánt só-havat, bekopogott néhány tenyérnyi ablakunkon a körtefa ága: kísértet jár a tyúkketrec mögött, s éjszakai lépcsőinket is ő nyikorgatja; ideje jött hát ijedelemből felijedni, s félelemtől lenni bátor, csöndes méltóságú emberek módján, kik maguk bőrén tanulják meg, mi dolguk lenne is a világban, melynek levegőjéből nem csupán annyi illeti meg őket, amennyi kavernáikban dédelgethető, s kifosztható az álszeretet szelepei által, mert sohasem az a fontos csak, ami vélünk történik meg, de ami megtörténhet szeretteinkkel is, kiknek száma szaporodóban, figyelem hát nagy ragaszkodással immáron tizenhét esztendeje Király László sószítta szikárságú versben s prózában bujdosó poézisének erősödő arccsontjait, a messzire nézők s közelre is látók össze-összerándulásával keményedő tekintetet, szigorú szavainak egyre kopárabb szérű-melegét, s dehogyis sajnálom azt a régi, közösen megélt hangulatot, mely sóvá vált a költészet szikár sótartó-szótartó vállain, egyre szűkülőbb tekintetű létünk nedveit éltető és keringettető sóvá, vagy, ha úgy tetszik: erővé és súllyá a bizonytalanról biztosra állított mérleg egyik serpenyőjében.
Farkas Árpád: Asszonyidő. Publicisztikai írások. Kriterion, Bukarest, 1983.
Farkas Árpád – Bartha Árpád fotója a múlt század hetvenes éveiből
A költő otthonában, 2007-ben
*Köszöntjük a Kossuth-díjas költőt 75. születésnapján!
Pusztai Péter rajza