Természetesen nem ez volt az igazi neve. De arra már ő sem emlékezett. Az öreg Kohut az biztosan tudja a valódi nevét, de Dumbi nem merte tőle megkérdezni. Kohut ugyanis mindig mogorva, folyton átkozódó ember, ezért Dumbi jobbnak látta nem zavarni ilyesmivel. Akkor került hozzá, amikor az apja után anyja is meghalt. Dumbi akkor harmadikos volt. Minthogy teljesen árván maradt, állami gondozásba kellett volna kerülnie, de Kohut örökbe fogadta.
Nem sokkal később kimaradt az iskolából. Kohut szerint azért, mert oligofrén. Dumbi nem tudta, hogy ez mit jelent, de különösebben nem bánta, hogy nem kell iskolába járnia. Ott társai gyakran csúfolták, Erzsike tanító néni pedig gyakran kiabált vele, ő pedig általában nem tudta, hogy miért. Tény, hogy nem volt valami jó tanuló, bár szépen énekelt. A gond épp az volt, hogy akkor is énekelt, amikor nem kellett volna. Például számtan órán. Ezen a gyerekek nevettek Erzsike tanító néni pedig azt mondta, hogy ezt a gyereket kisegítő iskolába kellene küldeni, mert beilleszkedési nehézségei vannak. Dumbi ezt sem tudta, hogy mit jelent, de úgy érezte, hogy ennek még az oligofréniánál is rosszabbnak kell lennie. A nehézség szó különösen félelmessé és nyomasztóvá tette a diagnózist. Szinte érezte, amint nehezedik rá a nehézség, ami egyre nehezebb, s valósággal agyonnyomja, hogy aztán beillessze. Hogy pontosan hová akarta őt beilleszteni a nehézség, azt Dumbi nem tudta. Ha pedig nem tudta, akkor énekelt. Aztán egy nap Kohut azt mondta, hogy ez így nem megy tovább, mától fogva Dumbi nem megy iskolába, ő nem fog többet szégyenkezni miatta, ott marad vele a kocsmában és letöröli az asztalokat, összeszedi a poharakat, sepreget, hogy valami haszna is legyen, ha már a nyakán maradt. Dumbi azt sem értette, hogy miként maradhatott Kohut nyakán, ha egyszer nem ott van, de ezt sem merte megkérdezni, mint ahogyan semmit sem. Félt, hogy kiabálni fognak vele, esetleg meg is ütik. Még élénken emlékezett rá, amikor kérdezősködése miatt az apja egyszer úgy megütötte Kohut kocsmájában, hogy egy időre elvesztette az eszméletét. Talán akkor kapta el az oligofréniát, vagy micsodát, amitől most aztán beilleszkedési nehézségei támadtak. Arra is emlékezett, hogy Kohut és az ő apja valamikor barátok voltak. Együtt nyitották a kocsmát, de aztán az apja beteg lett, sokat ivott és meghalt. Akkor őket kitették az albérletből és Kohuthoz költöztek, ami jó volt, mert itt Dumbi külön szobát kapott, ahol egyedül aludt és nem zavarta senki. De aztán az anyja és Kohut egyre többet veszekedtek. Kohut gyakran meg is verte az anyját. Őt ilyenkor kizavarták a házból. Egy nap Kohut érte jött az iskolába. Ez furcsa volt, mert a tanításnak még nem volt vége, de ők mégis hazamentek. Útközben Kohut elmondta neki, hogy az anyja öngyilkos lett. Azt is mondta, hogy ő azért ne féljen, nem fog intézetbe kerülni, mert ő, Kohut gondját fogja viselni, mert tulajdonképpen ő az igazi apja. Dumbi azt sem értette, hogy hogyan lehet valakinek két apja, mert, ha Kohut az igazi, akkor kell lennie egy hamisnak is.
A Dumbi nevet is Kohuttól kapta még akkor, amikor éltek a szülei. Minthogy kövér gyerek volt, a kocsmáros Dumbóhoz, a mesebeli nagyfülű elefánthoz hasonlította. Ezt Kohut nem csúfságból mondta. Akkor még Dumbi úgy érezte, hogy Kohut szereti őt. Simogatta, adott neki csokoládét, s olykor kisautókat vett neki, bár ő sohasem szeretett kisautókkal játszani. A csokoládét viszont nagyon szerette.
De ez régen volt. Azóta Kohut nagyon megváltozott. Mindig zsémbes és ha nem az, akkor is szomorú és ha Dumbi meg akarja vigasztalni, csak annyit mond neki, hogy „hagyjál békén, nem látod, hogy van bajom épp elég”. Dumbi nem látta, hogy milyen baja van elég Kohutnak, de ezt sem merte tőle megkérdezni, így hát visszament a kocsmába takarítani. Ha nem voltak vendégek, akkor a rádiót hallgatta. Addig csavarta az állomáskeresőt, amíg valamilyen szép zenét hallott, s annak nagyon örült. Teljesen megnyugtatta a zene. De nemcsak megnyugtatta, hanem egy egész világot teremtett köré. Ilyenkor Dumbi teljesen kiszakadt a kocsmából, egy gyönyörű palotában érezte magát, ahol hercegnők és hercegek táncolnak. Máskor épp ellenkezőleg, csatatérre vitték a dallamok, ágyúk dörögtek körülötte, ő pedig diadalmasan száguldott előre, legyőzte az ellent és megmentette a hazát. De olyan is volt, hogy egy temetőben találta magát, ahol szellemekkel beszélgetett létről és nemlétről, olykor az anyjával is találkozott, akivel végre hosszan elbeszélgetett. Ilyenkor hiába szóltak Dumbihoz, egyáltalán nem hallotta, csak akkor tért magához, amikor elzárták a rádiót. Ilyenkor feleszmélt és arra gondolt, hogy most ismét rátört a beilleszkedési nehézség, ami még az oligofréniánál is rosszabb. Beilleszkedési nehézségét Kohut szidalmakkal kiabálással, pofonokkal kezelte, de teljesen eredménytelenül. Amint egyedül maradt, Dumbi nekiesett a rádió keresőgombjának.
A nagyfiúk általában szerdán és szombaton jöttek a kocsmába. Néha máskor is, de olyankor mindig. Pontosabban csak akkor mindig, ha meccs volt. Meccs az pedig majdnem mindig volt. Ha nem a közeli focipályán, akkor a tévében, amelyik a kocsma falán lógott és a nagyfiúk ide jártak szurkolni. A hazai meccsek előtt a nagyfiúk itt gyülekeztek és itt beszélték meg, hogyan fogják megverni a rivális csapatok vendég-szurkolóit. Rendszerint olcsó söröket vagy rumot ittak. Bicskának hívták a vezetőjüket, ő dolgozta ki a haditervet és osztotta ki a feladatokat csapatának, majd nyomatékul megfenyegette őket, hogy amennyiben gyengének mutatkoznának és elkerülnék a harcot, vagy hagyják magukat megverni, akkor személyesen fogja „kibelezni” őket. Néha gyakorlati bemutatókat is tartott. Az ilyen kiképzések alkalmával megmutatta, hogyan kell rúgni, ütni szúrni. Egyszer azt is megmutatta, hogy hogyan fogja az ellenfél vezérszurkolóját lerúgni a székről. A következő pillanatban a Csajkovszkij első zongoraversenyébe belefeledkezett Dumbit úgy lerúgta a székről, hogy majdnem összetört kezében a zsebrádió. Dumbi elszaladt volna, de a többiek útját állták és mint a medicinlabdát úgy dobálták egymásnak, míg Bicska le nem intette őket. Ettől kezdve gyakran megesett, hogy a nagyfiúk rajta köszörülték a nyelvüket, csúfolták, kipucoltatták vele a cipőjüket, aztán fenéken billentették.

Székely Natália illusztrációja

Dumbi ezeket a megaláztatásokat is súlyos beilleszkedési nehézségével magyarázta és még csak nem is akart kitérni a nagyfiúk elől. Egy nap aztán bejött egy srác a kocsmába, aki fülhallgatón keresztül hallgatta telefonjáról a zenét. Ez a megoldás – világosodott meg hirtelen Dumbi – és összeszedte az összes zsebpénzét, amit a vendégektől kapott a takarításért, vagy más apróbb szívességekért és vett magának egy fülhallgatót. Ettől a naptól kezdve Kohut zsebrádióján reggeltől estig a Radio România Muzical-t hallgatta. Dumbinak másra nem is volt szüksége. Úgy érezte, hogy megtalálta a boldogságot. A nap a Musica Viva nevű rovattal indult szapora ritmusú zenére, vagy épp klasszikus dzsesszmuzsikára ébredt, amit Andreea Kiseleff bársonyos hangja tett tökéletessé, majd 10 órától következett az Arpeggio (nagyon kedvelte Monica Isăcescu műsorvezetőt, de a többieket is megszerette). A kiváló zene mellett sok érdekes információt kapott zeneszerzőkről, műveikről, előadókról, karmesterekről. Kedvencei közé tartozott még a Jazz à la carte című dzsesszműsor Marina Nedelcuval, akinek gyermekien tiszta hangja volt és rengeteget lehetett tanulni tőle a műfajról és az előadókról, de nagyon szerette még Cristina Comandaşu Music box-át és Berti Barbera dzsesszműsorát is. Minden héten izgatottan várta a szombat estét. Ilyenkor opera-előadások voltak nem ritkán élő közvetítések a világ rangos operaházaiból. Valósággal itta Luminiţa Arvunescu felvezetőit, a meghívott zenekritikusok értékeléseit. Dumbi úgy érezte, hogy Mozart, Bach, Debussy, Liszt, Bartók, Chopin, Sosztakovics, Verdi, Rossini és a többi zenei nagyság megértették vele a világot. Ettől kezdve Kohut korholásai és a nagyfiúk megalázásai, verései sem fájtak már neki. „Üssetek csak, én sokkal erősebb vagyok nálatok. Képes vagyok megérteni és átélni a zenét, amihez ti nem is konyíttok” – gondolta Dumbi, de persze nem mondott semmit. Olykor elsírta magát – amivel persze kiváltotta a nagyfiúk gúnyolódásait vagy Kohut haragját – de senki sem tudta, hogy ilyenkor nem szomorú volt, hanem ellenkezőleg, a zene gyönyörűsége hatotta meg. Egy év múlva Dumbi már az első taktusok után felismerte a népszerűbb zeneműveket.
Ezt a képességét egy idő után a kocsma törzsvendégei is felfedezték. Telefonjuk videomegosztóján elindítottak egy felvételt, Dumbi pedig rendszerint tízből kilencről azonnal megmondta, hogy melyik zeneműről van szó, néha még az előadót is tudta. A kocsma törzsközönsége azzal szórakozott, hogy fogadásokat kötöttek arra, hogy Dumbi felismeri-e vagy sem a véletlenszerűen kiválasztott muzsikát. Aki arra fogadott, hogy nem, az rendszerint veszített, de ha nyert, akkor sokszorosát kapta a feltett összegnek.
Egyszer kora délután beállított a kocsmába Bicska. Ez két okból is meglepő volt. Egyrészt azért mert aznap nem volt meccs, másrészt pedig azért mert egyedül jött. Még sört sem kért, hanem egyenesen odament Dumbihoz, kitépte a füléből a fülhallgatót, amelynek miniatűr hangszórójából még így is hallani lehetett Johann Baptiste Georg Neruda: Koncert trombitára és vonószenekarra mi bémol majorban című művének megnyugtató dallamát, ami Dumbit teljesen kiegyensúlyozottá és derűssé tette.
– Ide figyelj, kicsi Dumbi, mert hozzád beszélek!
– Hallom.
– Holnap jönnek a fiúk, meg lesznek itt mások is. Fogadni fognak, hogy kitalálod e, hogy ki mit ordibál. Te azt csinálsz amit akarsz, de amikor én fogadok, akkor nem találod el. Világos?!
– Én most még nem tudhatom, hogy holnap el fogom-e találni…
– Nem fogod eltalálni te kis piszok, különben kibelezlek! De ha jól csinálod, akkor majd neked is leesik valami. Értve vagyok? Ne játszd itt nekem a hülyét!
– Nem hülye, oligofrén vagyok.
– Értetted?! – Bicska hirtelen fojtogatni kezdte Dumbit – Értetted, te kis mini-Beethoven?
– Értettem.
Ezzel Bicska kisietett a kocsmából, pedig Kohut már kitöltötte neki a rumot. Dumbit olyannyira megzavarta Bicska kérése, hogy még Georg Philipp Telemann sem tudta megnyugtatni. Titkon érezte, hogy amit Bicska kér tőle, az sokkal rosszabb, mint a gúnyolódás és a verés. Sőt még a beilleszkedési nehézségnél is rosszabb. Valami olyasmi mint a méreg. Olyan mintha azt kérné tőle, hogy legyen Jágó az Othellóból.
Hiába hallgatta végig még az egyébként hallgathatatlan Kortárs hangok című műsort is a Radio România Muzicalon, Dumbi nem tudott megnyugodni. Egész éjjel nem aludt.
A nagyfiúk szinte percnyi pontossággal érkeztek. Másfél órával a meccs előtt, hogy még a játékra is legyen idejük. Dumbi megszeppenve, kialvatlanul ült szokott helyén. A rádiót és a fülhallgatót már korábban a szobájába vitte (ha valami történne, meg ne sérüljenek). A banda második embere, Rugó kapta elő elsőnek a telefonját. Dumbi nehézség nélkül felismerte Fülöp király áriáját a Don Carlosból és a Rágalom áriát Rossini Sevillai borbélyából. Ekkor Bicska jelentőségteljesen ránézett, majd arra fogadott, hogy a Rugó által választott következő zeneszámot Dumbi nem fogja felismerni. Sokan fogadtak ellene, az asztalon már szép summa gyűlt össze. Dumbi leizzadt. Néhány másodperc múlva megszólalt az Egy gyilkost vársz a West Side Storyból. Bicska rezzenetlen arccal nézte. „Egy gyilkost vársz, / és akit megölt; / a bátyád volt! / Ez adjon erőt! / Tagadd meg sorsát! / Kövesdt a fajtád!” Dumbi állta Bicska tekintetét. Ettől szinte megnyugodott. „Az ilyen mind / kötélre való! / Felejtsd el őt, / átkozott csaló! / Tagadd meg sorsát! / Kövesd a fajtád!”. Bicska egyre idegesebb lett, hogy Dumbi miért nem adja fel. A zeneszám végéig Dumbinak meg kellett mondania a szerzőt és a dal címét. Dumbi elmosolyodott. Még egy kicsit élvezte, amint felgyűl benne egy eddig sohasem ismert érzés: a bosszú. Minden eddigi megaláztatásáért elégtételt akart venni. Mielőtt a dal véget ért volna, Dumbi lassan, megnyomva minden egyes szótagot ezt mondta: Leonard Bernstein: West Side Story. A dal pedig: Egy gyilkost vársz. „telitalálat!” – üvöltötte Rugó, aki Bicska ellen fogadott. Nagy röhögés követte a bejelentést, a fiúk gyorsan elkapkodták és elosztották egymás közt Bicska pénzét. Dumbi pedig azt gondolta, hogy most az egyszer legyőzte a beilleszkedési nehézségét.

Székely Natália illusztrációja