Nem is tudom, mikor jött az első levél Komárnétól. Meglepett, hogy Jucinak hívják, már el is felejtettem, olyan rég nem találkoztunk. Arra kért, ha tehetem, látogassam meg. Azt írta, legjobb, ha délután megyek, de ha úgy adódik, a délelőtt is megfelel, mert mióta özvegyen maradt, rengeteg a szabadideje. Gömbölyű betűi hamar kihullottak emlékezetemből, csak egy újabb levél ébresztett mulasztásomra. Szinte szó szerint megismételte az előbbi hívást, és most sem említette, hogy miért akar találkozni velem.
Közbejött valami, megint elfelejtkeztem a meghívásról, azóta azt hiszem, évek múltak el, Komárné nem jutott az eszembe. Ha az utcán véletlenül meglátom, bizonyára felkeresem, hiszen elkerülni semmi okom nem volt. De a hegynek futó utcából valószínűleg sohasem jött le a belvárosba, más egyébbel nem magyarázhatom meg, hogy sohasem futottunk össze.
A napokban újabb levél érkezett, ikertestvére a többinek, szemrehányás nélkül ismételten hívott, csupán annyit fűzött hozzá, hogy a dolog most már sürgős. Rossz lelkiismerettel forgattam a levelet, nem kerestem mentséget, igazán szégyenteljes a hanyagságom, talán nagy szüksége van rám, életbevágóan fontos ügyben várja segítségeimet, rájött valami borzalmas titokra, s meg akarja osztani, mert nem tudja elviselni egyedül. Számtalan eshetőség jutott eszembe, míg magamat korholtam, és csak jó sokára vettem észre, hogy mosolygósán gömbölyű betűi mennyire megszálkásodtak.
De a szigorú önvád, a nyugtalanító bűntudat se segített, épp útra készen álltam – csak le ne késsem a vonatot. Keményen elhatároztam, hogy visszaérkezésem után azonnal felkeresem. Két hét múlva jöttem haza, és nagyon meghökkentett Komárné gyászjelentése. Már el is temették, adta hírül a keltezés. Jóvátehetetlen késlekedésem tudata szorongatott, ide-oda tébláboltam a lakásban: hátha az életéből épp az én segítségem hiányzott? A hánytorgó gondolatok miatt későre vettem észre egy papírba göngyölt, zsineggel átkötött csomagot, rajta hevenyészve megcímzett kék borítékkal. A levél is sietve íródott: rám bízza a csomagot, kér, hogy legyen gondom rá, mert az ő napjai már meg vannak számlálva. Szeretné, ha a csomagban levő írásának, élete értelmének és tartalmának ez lenne a címe: A legnagyobb szerelem története.
Sokáig tétlenül néztem a levelet és a csomagot. Előbukkant a férj, Komár, a jelentéktelennek tűnő ember elmosódott vonású arca, ahogy leggyakrabban pityókosan motyogott s hosszú, sárga ujjaival végigsimította gyér, seszínű haját. Én, mi ismertük rosszul Komárt? Valaki más volt a valóságban, mint amilyen arcot nekünk mutatott? A legnagyobb szerelem… nem értettem az. egészet.
Kibontottam a csomagot, a vastag papírban kartondoboz volt, amilyenben a mosóporokat árulják, és kihúztam belőle a papírköteget, Megpróbáltam széthajtogatni a lapokat, de ujjaimhoz valami ragadós pép tapadt, egy ideig nem értettem az egészet, aztán rájöttem, hogy mosópor maradhatott a dobozban, nedvesség érte, és attól ilyen. Amikor végre sikerült néhány ívet szétválasztanom, megrökönyödve láttam, hogy a vegyi anyag feloldotta és szétmarta az írást, az egész nem egyéb, mint fakuló pacnik tömege a papírhalmon.
Komárékról szólt a történet, vagy Juci másvalakiről írt? Már sohasem tudom meg, mint ahogy azt sem, hogy milyen volt a világ legnagyobb szerelme.

Forrás: Tamás Gáspár: Elkésett bölcsődal. Válogatott novellák. Kriterion, Bukarest, 1986.