A költői tett negentrópia –
– a szavaknak szervezi a létet.
A vers mögött – a réseken – átsejlem én.
Vakmerőség volt, hogy újrakezdtem.
De csak én tudom elmondani azt,
amit érzek. Hiánypótlás.

Kinn hangok, melyek csak
akkor hallhatók, ha lehull
a holnapi cseresznyevirág-hó.

Sejtetés – a pontosan-le-nem-fordíthatóság.
Eljutni a határaimig.
Minden múlandó csak hasonlat.
Mi más lehetne célom?

Az utazó csak saját ürességét járja körül.
Csak a lélek árnyékai vetülnek ki belőlem.
Saját gondolataim.
A tudás fénye szeretet nélkül elvakít.
A Fény felébred, a Szeretet időtlen.

A test lélekké lényegül.
Mikor a lélek formát ölt, szellemmé gyúródik.
S a test meghal: felszívódik.

Az ébrenlét egyetlen világba költözteti az ébredőket.
Az álom kinyitja mindenki előtt saját világát.
Minden menekül önmaga elől s az idő széthasad.

A Fény addig ér bennem, mint az álmom.
Az idő szakadéka bennem mélyül.
S a mélyben a gondolat megöl.

A hit átküzdi magát a tudáson, csak akkor válik hitté.
Az igazi hit nehezíti az életet.

Az elvárás – félreértett erdei csönd.
A költészet hattyúja hallgat a Mindenség szélén.

Az időt benne kell hagyni a dolgokban.
Csak így válik újrateremthetővé.
A végzet kezdete?
Mindenki a sors elől menekül.
S belegabalyodik a sorsba.

Két lábon állni csak éber állapotban lehet.