A Park Lane mellett szemembe ötlött egy nyilvános telefonfülke különleges felirata: „Police Public Call Box” … innen a rendőrséget lehet hívni. Hol is vagyunk hát? Itt, ez a nagy, zöld liget… csakugyan a híres Hyde Park volna? Ahol bárki felállhat egy szónoki emelvényre, és szabadon megmondhatja véleményét?
A Hyde Park volt, valóban. És a szabadon elmondható vélemények? Nos igen, szabadon, szabadon…, de azért egy közvetlen rendőrségi vonal nem árt a közelben…!?
Kifüggesztett tábla figyelmeztet: tilos káromolni istent, vagy fenyegetni bárki halandót. Nincs ugyan kiírva, de gondoskodnak róla, hogy mindenki tudja: a második világháború óta az uralkodócsalád is – tabu.
– De most már olvashatom a Lady Chatterley című, sikamlós regényt — mondta éppen gúnyoan a, egyik szónok, egy rőtszakállú kis emberke. (Lawrenee-nek ez a könyve sokáig indexen volt.)
Az egyik „hordón” szocialista szónok vitatkozott egy istenhivővel.
– Maga hisz istenben? – kérdezte ellenfelétől.
– Igen – felelte a kérdezett.
– Jó – mondta a szocialista. S máris dobálni kezdte a maga ésszerű ellenérveit. A vékony dongájú szipákonc (furcsa mód, fiatal fiú volt az istenhivő) hamarosan alulmaradt.
Másik fakatedrán egy „anarchista” kérdezte fennhangon:
– És ha azt mondják nektek, hogy menjetek megint a háborúba, mentek majd megint? Gyilkoltok, mint Eichmann?
A hallgatóságból valaki a hadsereg nevében visszautasította, hogy a honvédelmet Eichmann gonosztetteivel azonosítsák.
– Szóval, ha azt mondják nektek, hogy menjetek az oroszok ellen, mentek? – folytatta zavartalanul az anarchistának jelzett szónok.
Egy szakállas öreg – Izrael elveszett, arab törzsének a nyájba való visszatérését ajánlotta.
Egy vénlányforma, akinek nem jutott katedra, a füvön állva kiáltozta:
– Isten minden problémát megold! – és tekintetét áhitatosian az égre emelte.
Józan ügynökforma férfi percenként közbeszólt:
– Maga látta istent?
– Igen.
– Saját szemével?
– Igen.
– Milyen?
A vénlány tovább küldözgette pillantását a mennyekbe, a párbeszéd meg-megismétlődött, de hogy isten „külalakra” milyen lehet, azt a megszállott nő nem árulta el, holott körülötte mindenki erre a részletes személyleírásra, várt, s hogy ez elmaradt, a legtöbben csalódottan más szónokhoz szegődtek.
Akadt olyan szónok is – jólöltözött, testes… én kereskedőnek néztem –, aki egyetlen hallgató nélkül kezdett el beszélni; amikor hosszabb idő után megint arrafelé vetődtünk, még mindig beszélt, szemlátomást egyáltalán nem törődve azzal, hogy senki sem hallgatja.
Volt, aki elment dolgára, és mondanivalóját papírlapra írva, odatűzte katedrája mellvédjére: „The end of the world is at hand” — a világ vége küszöbön áll.
Másik üres katedrán ez állt: „Zsidó szószék. Imádkozz!” Ide azonban rövidesen visszatért „bérlője”, és nemsokára akadt is egy meleg mosolyú, néger fiatalember, aki odament hozzá, és azontúl hosszan, halkan beszélgettek; a négert, úgy látszik, érdekelte az ótestamentum.
A Hyde Park csendesebb részében két néger fiú sétált egy fehér lánnyal; egymásba karolva, nagyokat kacagtak.
Lila jácintok virítottak a parkban, apróbb fejűek, mint a miénk. A tóban tótágast állt egy vadkacsa. Széles homokúton úrlovasok nyargalásztak.

Forrás: Benamy Sándor: Hetvendolláros utazás. Táncsics Kiadó, 1965.