Mélyül a magasság

Horváth Andorral világirodalmat tanultunk. Végigkísérte egy-egy vándortéma vonulását az irodalomban, így beszélt a labirintusról, a hasonmásról, Orpheuszról, Don Juanról, az aranykorról, a dekadenciáról, a fajelméletről.
Kimagaslott mindenünnen, bár egyszer huncutul megfigyeltük Andrissal, hogy egyik évfolyamtársunk, focikapusunk és kosársztárunk, mégiscsak magasabb nála is. Ez azonban mit sem változtatott az Andor intellektuális magasságán, mely testi magasságában is megjelent. Volt humora, de még az is valahogy kimért, távolságtartó.
Akkor, ezeknek az óráknak köszönhetően, annak, ahogy ott állt a lapjaival, és magyarázott, lett a Soó Péter bánata az egyik kedvenc könyvem, és neki is köszönhető, hogy Székely Jánost mélyen megszerettem. Élvezni lehetett ezeket az órákat, s ezt sok óráról nem mondhatom el huszonév múlva sem, és nemcsak azért, mert minden tantárgy nyilván nem állhatott közel hozzám.
Később fordítószemináriumra is jártam hozzá a Soros Alapítvány ösztöndíjasaként, aztán egyfajta barátság is kialakult közöttünk; eltelt még egy kis idő, és akkor már a tegeződést is felajánlotta; végül még kollégák is lettünk az egyetemen.
Mindig meglátta a dolgok magaslati összefüggéseit; rögtön azt látta meg. Nem is láttam még valakit, aki annyira örült volna az elmélyülés, az elmélyedés lehetőségének, mint ő. Talán ez, az elmélyülés és a magasba törekvés szabta meg a leginkább a szellemi alkatát.

Forrás: Villámvignetták