Ember a lépcsőházban, liftben.
Egy hegynyi tömbházváros foglya;
jaj, meddig? s hova menekítsem,
amit magammal hoztam, hogyha
régóta nem kap már friss levegőt
tüdőm, megfertőződöm végleg,
röhögni való: a kevés erőt
kisóhajtván magamból, már nem véd meg
Ádám oldalbordája sem. Hová
rejtsem, ha forró tenyerem kihűl,
üveggolyómat? – a komód alá
gurult volt s nagyanyám véletlenül
találta meg, nem sokkal a halála
előtt. Hát a legelső meséskönyv el-
szakadt lapjait, vagy a patakárba
fúlt papírcsákót s a habzó erővel
gázoló bikacsorda nyomát? És a
temető alatt a háború végén
felgyújtott s összeomlott házsor tompa
moraját? Kire hagyjam a tó szélén
orrával az iszapba fagyva is
vicsorgó kis kuvaszdög fulladás-kék
foltjait, meg a számtalan hamis
ígéretet és vádat, agyam rémkép-
albumában a be nem gyógyuló
sebek lilás-vörösét? Kész pokol
ami biztonságban volt nálam: az utó-
kort bár megóvni túlzásaitól.
Hová tűntek el – meg ki őrzi még
a hasbeszélő-gépeket s rohadt-
lelkű, sok bizánci csecsebecsét?
Oxidálódott utálatomat.
A magamét csak: csontra öltött ingem,
s babonák ellen képzeletbeli
pajzsom, hőbörgő rikkancsok, diszkréten
szellentő krematóriumok tegnapi
s ítéletnapi cinikus pofája
előtt. Ennyit. A félelem joga
is enyém.
                 Mert kialudt – s nemsokára
kigyúl a fény. (Ez is, az is csoda.)

2003. július 20.