Pirkad. Fáradtan lüktet velünk a vonat a Maros völgyében. A fehér ködök tekerednek fel már a havasokba. A párás ablak előtt szebbnél szebb tájak suhannak el, de képtelenek vagyunk élvezni, hiszen huszonöt órája utazunk a kemény, harmadosztályú padhoz ragadva. Minden csontunk fáj, a szemünk forró és véres s még a lelkünk is kormos. Mellre bicsaklott fővel próbálunk szenderegni kitörött nyakcsigolyával. Utasok botlanak át rajtunk, a vonat ráz, csörömpöl, durván rángat minden állomáson. Valahol légiriadó van, idever a sziréna-jajgatás, egye meg a fene! Aludni! Aludni! Most esnék a legjobban. A malacok álma virradat előtt, de nem lehet, mert a fülkénk ajtajában veszekedés támad, valószínűtlen alakok gomolyognak az aligderengésben.
– Úgy megütöm az álladat, hogy az agyad Szönpétörig megyen! – aszongya egy ízes hang.
– Akkor maga még embör vót, amikor meg tudta tenni! – vág vissza egy legény.
Székelyül ez azt jelenti, hogy az ellenfél már öregember. Szóval itthon vagyunk Székelyföldön.
– Gyógykezeltetésben tudlak azért én részesíteni, amiért huszonnégy onokám van! – fenyekedik az öreg, de a legény már bebújt hozzánk egy testhezálló, szép fiatal leánnyal, de olyannal, hogy a láttára még az álom is kiszökött a szememből. Barátom, a felserkentett esperes úr is úgy néz rájuk, mintha álmot látna. A fiatalok már el is helyezkedtek egymás mellett. Burukkolnak melegen, kedvesen, mint a galambok
– Tán a szeretőd? – indítom meg a társalgást barátilag, hogy azzal is teljék az idő.
– Hát nem lássa, hol a kezem? – így a legény boldogan.
A karja tényleg öleli a leány derekát. Időnként észrevétlen szorít is egyet-egyet rajta.
Így reggel a magamfajta legény is fiatalabb.
– Cseréljünk helyet, te! – tréfálkoztam. – Te ülj ide az esperes úr mellé, hogy én is bíbelődjem egy keveset ezzel a leánnyal!
– Suj egye meg a nadrágját! – csattan fel kacagva a leány.
A legény érti a tréfát s büszkén még szorosabbra öleli a fehérnépet:
– Én hiába akarnám, ha Julis fél magától.
– Pedig még az öcsémtől sem horkant a ló! – ajánlgat az esperes.
– Szen éppen az a baj! – néz meg jobban Julis.
A fordulat a legénynek nemigen tetszik Összehúzott szemöldökkel végigmustrál, de aztán megnyugodva csak annyit mond:
– Szerencséje, hogy maga is székej!
– Hát az mért szerencse? – érdeklődik a papom.
– Másképp megrongálnám mind a kettőjüket!
Hogy így a virtusra fordult a szó, becsület dolga meg nem hátrálni.
– Akkor én téged jól üsmerlek! – vetem oda.
– Ingem, honnan?
– Hiszen te vagy az a legény, aki még magadot is földhöz tudod ütni.
A legény kissé meghökken, de újra felvillan a szeme:
– Az úrnak van esze, csak nincs kezeügyibe.
Miután ilyen szépen összemelegedtünk, a legény elmondja, hogy hazamennek a falujokba. Kevés pénzt „összeszokotáltak” s ha az Isten éltet, Nagyboldogasszony napján szeretnének egybekelni.
– Akkor te is utoljára táncoltatod meg a feleségedet – célozok a mennyasszonytáncra.
– Hogyhogy?
– Mert azután ő táncoltat téged!
– Bár már látnám!
Hát ilyen bolondok a fiatalok
– Nem tudod, mit beszélsz! – s titokban odahunyorítok az esperes úrra, akinek futó felhő suhan át az arcán.
– Értöm! – cimborál vissza a fiú a szemével.
A pap morogva mozdul a helyén és az ülésről a földre esik a „Nótás könyv”, amit az este együtt olvasgattunk. A legény előzékenyen utánakap s megáll a keze:
– Né! Versök! Szépök lehetnek!
– Mutasd, Dani! – káprázik rá a leány is, de a legény visszaadta már a papnak.
A barátom, aki tökéletesen ért a néplélekhez, néhányat mindjárt fel is olvas nekik. Verset a csillagról, amely a földre esik s aranyporrá törik. Verset a Máris asszony lábáról, amely olyan fehér, hogy „kitetszik az uccára”, a viaszgyertyácskákba takargatott leányról, kit feltettek a nagy asztalra s egymásután meggyújtogatták a viaszgyertyácskákat. „Ége, meddig ége, meddig mind elégé…” Hát lehetett-e más kívánsága a legénynek, mint odaszólni az édesanyjának, hogy adja ki a kést, „hogy üssem magamba, hogy üssem magamba!”
– Ne félj! – súgja bátorítólag Dani a szeretőjének, ki iszonyodva búvik a mellére.
Szerencsére a pap most azt a verset üti fel, hogy „Úgy szeretlek, mint a mézes kalácsot, gyere ide, csókojjam a szájadot!… ” Tán nem is hallják a fiatalok, mert a fejök olyan közel került egymáshoz, hogy a két száj között nem lehetne egy gyenge virágot leejteni. Mikor azonban odaér a barátom az olvasással, hogy: „Elégetném, icu haj, ezt a cudar világot s közepibe meghagynám a babámot!” – Dani úgy felvágja a kujakját a magosba, hogy majdnem kiüti a kupé tetejét…
A pap leteszi a könyvet. Elég volt kóstolónak ez a néhány vers is. Inkább az életsorsukat tudakolja. Szó szót ér a nehéz háborúról, a megélhetésről, a magas árakról, adóról, pénzről, a kormányról, az ország sorsáról, bombázásról, zsidókról, németekről, angolokról, az egész megveszett világról. A fiatalok felelgetnek, ahogy tudnak, kérdezgetnek, azt is inkább tisztességből, az eszük azonban inkább a verseken jár, amiket hallottak. Onnan tudom, hogy a leány szemérmesen el is kéri tőlünk a könyvet és csakhamar odabújnak vele az ablakhoz. Míg mi a barátommal tovább turkáljuk ezt a nehéz életet, ők szinte félálomban szívják magukba a drága, ősi magyar nótákat és mindenről megfeledkeznek. Tiszta, erős, szép magyar világ az! Tán nem is tér többet vissza. Most együtt mentek ki Júlia Szép Leánnyal a búzamezőbe, hogy lássák, mikor az égből ereszkedik fodor fehér bárány, aj, a szarva között a szép holdat hozván, vagy magos Déva vára előtt borzonganak a Kőmíves Kelemenné sorsán, s a pillanatig támadt csendben hallják a mennyei harangokat, melyek húzatlan szólanak…
Elálmélkodnak rajta és nem is sejtik a sötét, bizonytalan sorsot, mellyel szembe mennek és nem rettennek vissza a fekete föld véres harcterétől, hiszen csak a természet örök írása szerint cselekszenek: küzdenek, dolgoznak, gyermeket nemzenek, sírnak, imádkoznak, avagy káromkodnak, éheznek és fáznak, temetnek, bölcsőt ringatnak a világvihar és az élet szeszélyei szerint… Mindegy. Ebben a pillanatban a két ifjú fej egymás mellett kacag Mihály bírón, aki olyan bíró, hogy öten, hatan teszik lóra, mégsem tudja, hol a lova…
Közben mi megérkezünk, a barátommal. Óvatosan szállunk le, hogy szándékosan a két magafeledt gyermeknél feledjük a könyvet. Alig lépünk azonban néhányat, Dani, a legény már szalad is utánunk.
– A könyv! A könyv!
– Legyen a tietek!
A legény megzavarodik.
– S mivel tartozom érte?
– Semmivel. Mi már olvastuk.
Dani megnyugszik, kicsit gondolkodik, aztán odanyújtja kemény markát:
– Akkor más… Ha azonban Verebesen járnak, ne kerüljék el a mi szegény házunkat. Csak Ferencz Danit kérdezzék! Akármelyik nyálas kölyök megmutatja, hogy hol lakik…
A vonat továbbrobog velük, be Csíkországba. Hosszasan utána nézünk, míg elvész a sziklák között. Sokáig ver még lihegő ritmusa. Mintha azt a két sort ismételné szüntelen:
„Csapjátok meg a temetőt! A temetőt!…”

Forrás: Nyirő József: Az elszántak. Elbeszélések. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2007.