A szűkebb hazámba, szeretett
Erdővidékemre kívántam eljutni
éppen, mintegy menedék. Traktor-
háton, autóstoppal meg bányász-
busszal haladtam egy ideig – az
egész usque ötven kilométer,
nagy távolság. Nézegettem a szé-
kelyzsombori várat, az orosz cárok
hűbérét. Vajon tudják? Nemsokára
valamelyik Romanov majd jelentkezik
érte. Aztán az utolsó völgyben,
B. előtt, egy O. nevű helységben
végképp elakadtam. Éppen a csorda
jöve befele, mindenki megragadta
marháját, tovább álldogáltam a
községközpontban, a bokatörő hi-
degben. Topogás. A XVIII. században
a falujegyzőkönyvek szerint a
bíró köteles volt az utasnak
szállást, a sietősnek forspontot
biztosítani a következő faluig.
Itt fogok megdögleni az út szélén.
A kapuk lassan becsukódnak, le-
száll a rendes sötét éjszaka.
Eltörött a bokám is az árokparton.
A hómacskák lassú léptekkel po-
roznak át az úton. Majd egy sánta
kutya inal felém abból az irány-
ból, amelybe igyekszem. Meg kell
értenem, hogy kész, vége. XX. szá-
zad vége. Ez a hazám.