Nem látom az arcát, csak érzem, hogy ringat, hogy nyugtat a hangja, a hangját, azt hallom, még most is ugyanúgy hallom: Nem tégedet, nem tégedet… hanem azokat a csúnya, rossz fiúkat. Nem tudom, kik voltak a csúnya rossz fiúk, és azokat miért, s nem engem. Sötét van és csak az éjjelilámpa ég, halvány villanykörte az apám eszkábálta fémalkatrész-darabban szobadísz. Előtte Capitaly-játék összehajtott fekete kartonja a paraván, rajta piros-sárga betűfoltok felhőkarcolók, a nagy barnaszekrények medveként őrzik a falakat, ajtóelzáró ajtónállók. Szűzmária a patika tetején rózsafüzéresen fehérlik. A félhomályban nem látom az arcát, csak egy árnyékot, rövid, hullámos hajat, de érzem illatát, karjai szorítását, csaknem összeroppant, ringat és rázogat, mint rossz rádiót, mikor hangosabban bőgök, hullámzik a gerendás plafon, hullámoznak a kopott rolnizásban rácsos kiságy mögött mesealakokat láttató falak, körmömmel kapart bogárminták, sárkányok, boszorkányok. Nem látom az arcát, odaképzelem későbbi fényképekről, papundekli hajcsavarókkal alvó, hálóinges alakját emlékmorzsákból rakom össze, tányérbahajló vacsoraarcával helyettesítem a sötét foltot, az iskolából hazajövő fogadóarcával, hányastkaptálarcával, ölbeültetős arcával, mindentudóarcával, templombanéneklő üdvözültarcával, vonatrólleugró ijedtarcával, örökkécipekedő fájdalmasarcával, gyerekkévált öregarcával, beszélninemtudó arcával, haldoklókórháziarcával, lepedőbetekertarcával. Koporsóarcát sem látom, nem emlékszem rá, homályba vész, szekrények, falak, kidobott megrázó lámpák, tükrök homályába. És még mindig ringat és dúdol a fülembe: nem tégedet, nem tégedet… hanem azokat a rossz fiúkat.

1. Gergely Tamás:
   2011. március 30. 10:23

   Szép, „tiszta”, megható