Kerekes Tamás: Világ Vaginái, Egyesüljetek!
Nem lesz nehéz, gondoltam magamban, ahogy kezembe került a Vaginamonológok című Eve Ensler-kötet. A feministák a „Pina hatalom!” jelszót nyomták kitűzőikre, pólóikra hetykén, hogy, mint az a kötet előszavából is megtudjuk: visszaköveteljék a szó méltóságát. John Steinbeck szerint az amerikai ifjúság a századelőn többet tudott a Ford T-modell karburátoráról, mint a női csiklóról. Az intés abban az időben hangzott el, amikor megvadult szüfrazsettek György király hintaja elé vetették magukat. Abban az évben kitört az első világháború.
A kötet előszó-írója etimológiai-történelmi rangot ad a pina szónak, azáltal, hogy Káli istennő nevéből vezeti le. Ez még csak a bevezetés, hisz a kötet szerzője a vaginamonológokat költészetté formálta (olvasható ugyancsak a bevezetőben). A tematika világtörténelmi távlatba kerül: „Az emberi faj túlélésének elengedhetetlen feltétele a nők biztonsága és egyenjogúsága. Magától értetődő gondolat, de megvalósulásához rengeteg figyelemre és szeretetre van szükség – akárcsak egy vaginának.”
Ebben az azonosításban még semmilyen szexista nivellálást nem láttam. A szerző alapműnek szánta könyvét (mutatis mutandis: a szerző nem dísz a pinán): „A vaginák sötétben és titokzatosságban élnek, olyanok, mint egy Bermuda-háromszög, ahonnan még nem tért vissza senki.” A szerző elutasítja a pina megnevezést. Én is aggódom, de az 1593-ban boszorkányság miatt elítélt nőt nem a név miatt, hanem a csiklója miatt ítélték halálra, amit a vizsgálóbiztos az ördög csecsének tekintett. (Műhiba.)
Lesütöm szemem. Hol tartunk mi! Magyarországon nincs vaginatanfolyam, nincs Vagina Műhely, és karizmatikus figurája sincs még annak a mozgalomnak, melynek fő célkitűzése, hogy a nők higgyenek saját vaginájukban. Az USA-beli tanfolyamok első fázisa: a résztvevőknek le kell rajzolniuk „saját elképzeléseiket a vaginájukról”. A megvalósítás sokszínű, mint egy minisztérium által szponzorállt posztmodern installáció! Viktória-mintás pecsenyetáltól a fekete lyukon át a közönséges porszívóig terjed a képzelet.
Hímsoviniszta szorongásom és bűntudatom az ilyen és az ehhez hasonló bejegyzések oldották: „Elvesztettem a csiklómat. Eltűnt. Tudtam, hogy nem lett volna szabad úszás közben hordanom.” A nő és a vagina viszonyának ábrázolása persze nem sok teret hagy a férfiaknak. Szükség van a nők esélyegyenlőségére – de a vaginán keresztül?! Nemrég olvastam egy, a férfiak szexualitásáról szóló könyvet (A szerelem ecsetje). Urológus írta, de olyan fasz mégsem lehetett, hogy beszélni tudjon, inkább leírta.
Eva Ensler: Vaginamonológok. Dee Sign Kiadó, Bp., 2001.
Jóllehet elromlott az automata macskajaj-adagolóm, két tenyérrel a föld fölött járok, mert egy irodalmi folyóirat azzal a megjegyzéssel fogadta el írásom, hogy „egyéni látásmódja” van. Azóta vadászom erre az egyéni látásmódra, ami tényleg létezik, méghozzá egy Bryson nevű pályatársnál, aki hosszú, évtizedekig tartó angliai távollét után tért vissza amerikai házába. Könnyű neki: húsz év múlva rácsodálkozni a világra. Ezért a kolléga könnyen veszi észre, hogy az amerikaiak többsége buta.
Kétharmaduknak fogalma nincs, hogy mikor volt a gettysburgi beszéd, s hogy az amerikai polgárháború melyik elnök nevéhez fűződik. Nagyjából ugyanennyien nem tudták, hogy kicsoda Sztálin, Roosevelt, vagy Charles de Gaulle. Negyvenkét százalékuk egyetlen ázsiai országot sem tudott megjegyezni. Ebben az országban tehát elhihető Bob Dole alelnök válasza arra a kérdésre, hogy miről szól a kampánya: A jövőről. Afelé tartunk, mondta a politikus. És tulajdonképpen igaza volt. A helyi uszodában, pletykálja Bryson, huszonkét pontból álló szabályzatot plakátoltak ki, ezek közül a kedvencem: „Az ugródeszkán fejenként csak egy ugrás engedélyezett.” Az amerikaiak ezt be is tartják.
O. J. Simpson tárgyalása kétszázmillió dollárral növelte a GDP-t, és az egyik gazdasági szaklap szerint az amerikai nemzetgazdaság hőse egy rákos páciens, aki költséges váláson ment keresztül. Nem is csodálkozhatunk a milwaukee-i rendőrkapitány esetén. Helyetteseit kiküldte a reptérre, hogy kutyákkal gyakorolják a robbanóanyag-keresést. El is dugtak két és fél kilót a reptéren, aztán egyszerűen elfelejtették, hogy hová. Ebben az országban fordult elő, hogy Brooke Shields 1997-ben minden szülői segítség nélkül magyarázta el a riporternek, hogy miért nem szabad dohányozni: „A dohányzás öl. Ha az ember meghal, akkor élete egy nagyon fontos részét veszti el.”
Azt nem tudom, hogy mindebből a gondolatforgácsból hogyan lesz kiérlelt látásmód, de azt ígérhetem, hogyha rájövök, akkor ezt megosztom önökkel!
(Brill Bryson: Jegyzetek egy nagy országról)
Használj minél kevesebb macskakörmöt, nem „sikkes” dolog.
Bánj fukarul az idézetekkel. Jól mondta Emerson: „Gyűlölöm az idézeteket.” Csak azt mondd, amit magadtól is tudsz.
A túl merész metafora kerülendő: toll a kígyó pikkelyén.
Minek annyi szónoki kérdés?
Kerüld a képzavart, akkor is, ha „hét nyelven beszél”.
Ne lelkendezz! Takarékoskodj a felkiáltójelekkel!
Írd helyesen az idegen neveket (Bodler, Nícse).
Gonosan ügyejj a hejesírásra.
Mondanom sem kell, milyen bosszantó kifejezőeszköz a preteríció.
Ne ismételgesd magad, legalább is fölöslegesen ne.
Sose használj fejedelmi többest. Bizonyosak vagyunk, hogy nem használ.
A mondat akkor kerek, ha
Megtalálták József főherceg nagyregényét, mely jelenleg a Royal Society kéziratraktárában van. A főherceg – a korábbi minimalista stílusához képest – maximalista. Míg a főhős álszocializációja távolodást sugall, addig a narrátor megteremti a nihilista realizmust. A több vonatkozásban is formabontó mű egyértelműen a brit kritika kedvence. Mint a Guardian cikkírója megjegyez, Tisza Kata óta nem várt az angol közönség arisztokratától ilyen nagyívű epikai munkát és kontextust. A kommentátorok felhívták a figyelmet, hogy nem az Éjszakai állatkert mond a legtöbbet a vaginális és klitorális orgazmus különbségéről, hanem… A főherceg fellebbenti a fátylat Károly Róbert és Vencel király konfliktusáról, amit 400 évre titkosítottak, egyben rávilágít Nosferatu titkára is. Arról azonban nem tudunk meg semmit, hogy egy, a női szexualitással foglalkozó antológiába miként kerülhet be egy gyenge rapnovella. A főherceg regényében olyan világot kapunk, melyben mintha a centrifugális elemeké lenne a főszerep. Az antológiában a szőrős férfiláb nyalogatása nem a realizmus, hanem a destruktív elbeszélőmód diadala. A főherceg nyilván szakított a magaskultúrával, ám hiányérzetünk a kohézióval kapcsolatos. A kritikusok kiemelik, hogy a homoerotika részletezése alárendelődik az alkotói módszernek. A főherceg modern önreflexiói felülmúlják az irodalmi konvenciórendszert. Mondatai soha nem törődnek az egzisztenciális igazságfaktorral. Majdnem olyan élvezetes olvasmány, mintha el se olvastuk volna. Nem is nagyon érdemes, mert amit leír, azt nem a megismerés jegyében teszi, hanem a számbavétel jegyében. A lemásolt világ, mint probléma, meg sem jelenik a gondolkodás horizontján. Idejét megelőző posztmodern csemege. Nem is kell kijelentést tenni az irodalmi konvenció szintjén, a nyelvi univerzum nagyobb, mint az irodalom: olvashatunk raktári jegyzőkönyvet is. Páratlan munka! A Stern azt emeli ki, hogy önmagában is izgalmas újítás, hogy valaki egyetlen könyvvé gyúrja össze könyveinek folytatását, és nem külön kötetekben írja tovább. Sajnos a német recepció nem tud róla, hogy ez is nekünk sikerült (Temesi Ferenc: Kölcsönidő).
„Már eddig is túl sok ember halt bele,
hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”
Magyar Irodalom Rt.
Pusztai Péter rajza
2011. március 30. 10:42
Pedig ez az V.(?) György dadogott… Tamás, hány könyvet olvasol el naponta, ha átlagosan két recenziót olvassz?
2011. március 30. 10:42
Írsz.
2011. március 30. 11:02
így jár, aki folyton olvas… állandóan írhatnékja támad:-)
csak az a probléma, hogy harmadik szájtátó személynek meg nincs ideje ennyi mindent követni – (mert hogy agyilag sem képes erre)