Jeszenszky Géza történész, a rendszerváltás utáni első magyar, az Antall-kormány volt külügyminisztere, washingtoni és oslói magyar nagykövet márciusban Erdélyt járta mint síoktató, sítörténész. Az erdélyi, s különösen a székelyföldi sípályák helyzetéről szóló tanulságos megállapításait interjú keretében osztotta meg a Hargita Népe vezető szerkesztőjével, Sarány Istvánnal. Ugyanakkor Lehet-e sízni a Kárpátok alatt? című kötetének csíkszeredai bemutatóján – a könyvet Neidenbach Ákossal együtt jegyezte -, a Kárpát-medencei sísport jövője iránti felelősségéről tett tanúságot. Az egykori diplomata-történész amúgy veterán sportoló: elmondása szerint „10 éves koromban, 1951-ben kaptam meg karácsonyi ajándékul nagybátyám vagy húsz évvel korábban készült sílécét. Sok sportág aktív művelője voltam, de a sízés, a havas hegyek világa fogott meg a legjobban. Síoktatói képesítést is szereztem a 70-es években, de ennél is többet jelentett, hogy közel negyven éve dolgozom a börzsönyi Nagy-Hideghegy síterepeinek a népszerűsítése, jobb kiépítése érdekében. Az Alpok, Észak-Amerika, majd Norvégia számos síközpontját megismerve eléggé kiforrott elképzelésekkel rendelkezem arról, mi kell ahhoz, hogy egy hegy, egy hegyvidék a sísport népszerű bázisa legyen. Történészként pedig „hobbiból” a magyar sísport múltját is tanulmányoztam a források alapján, ennek összegzése nemrég megjelent könyvünk” – nyilatkozta a csíkszeredai lapnak.
A mellett, hogy az említett könyv címe telitalálat, pontosan kifejezi azt az érdeklődést, amit a szerzők a közép-európai síközpontok fejlesztése iránt mutatnak. Nem csoda, hiszen a sísport fejlődésének különböző szakaszaiban fontos szerepet játszottak a magyar sportolók, szakemberek is.
„Az egész Kárpát-medencében magyarok, a Tátrában a cipszerekkel, Dél-Erdélyben a szászokkal karöltve terjesztették el a sísportot – hangsúlyozta dr. Jeszenszky Géza –, építették az első, télen különösen fontos szerepet betöltő menedékházakat, rendezték meg az első versenyeket. A két világháború között a csehek, a helyi szlovákokat is bevonva, fokozatosan átvették a hegyi turizmus és a sísport irányítását az egykori Felső-Magyarországon, de a Tátrát a maradék-Magyarország sportemberei továbbra is nagy számban látogatták. Még kikutatásra, megírásra vár, hogyan alakult a sísport helyzete Erdélyben 1920 és 1940 között, az bizonyos, hogy az EKE és a cserkészet jóvoltából egyre többen keresték föl a hegyeket télen is. Arról tudok, hogy Gyergyószentmiklós a sísport erős bázisa volt, Zárug István irányításával. Az 1938 és 1940 közötti határváltozások nyomán hatalmas föllendülés köszöntött be a Magyarországhoz visszakerült magashegységekben – erről részletesen szól könyvünk, képekben is. Ki kell emelni két hargitai menedékház, a hargitafürdői Úz Bence és a madarasi menedékház megépítését, a sok síversenyt, mindenekelőtt pedig a Radnai-havasokban, Borsafüreden kiépült Nemzeti Télisport Központot. Erről részletesen szól Killyéni András-Péter Olimpiai álom a Radnai-havasokban című könyve. Ez sajnos elfogyott, a Székelyföldre nem is jutott el, indokolt lenne új kiadásban megjelentetni. Ezalatt a szűk négy esztendő alatt megújultak a kapcsolatok a magyarság szétszakított részei között; a trianoni Magyarországról aki csak tehette, felkereste Kárpátalját és Erdélyt. Budapestről hálókocsis vonatok szállították a sportkedvelőket a Kárpátok síterepeire. A háború vége csupa tragédia volt: kiváló sportemberek pusztultak el az orosz fronton, Auschwitz haláltáborában, vagy a hadifogságban. A magyar téli olimpia álma is elszállt, a borsai Anikó-menedékház pedig a szó szoros értelmében füstbe ment: fölégették.
A kommunizmus idején a határok szinte teljesen átjárhatatlanok lettek, a nemzetközi sportéletben is igen szerény volt a szovjet blokk részvétele, viszont a turistaság és azon belül a sísport létszámban erősödött, hiszen kikapcsolódást jelentett a nehéz életkörülmények közepette, a félelem légkörében. A támadó háborúra készülő Varsói Szerződés katonai céllal támogatta, sőt erőltette a tömegek sportolását. A sísport technikai feltételei viszont elmaradtak a nyugati országokétól, a vállalati sportegyesületeknek legfeljebb primitív, drótköteles sífelvonókra futotta.”
A volt külügyminiszter elmondta, hogy 1969-ben jutott el először Erdélybe, anyai nagyanyja szülőföldjére, ezt követően pedig erdélyi, magyarországi, sőt angliai magyar barátaival számos túrát tett a székelyföldi hegyekben. Szép emléke a Gyilkos-tótól Gyimesbe, az Egyeskő érintésével tett gyalogtúrája, meg a Kelemen- és Görgényi-havasok bejárása. A 80-as évek elején egy decemberi síoktató „besíző” tábor keretében kereste fel először a Madarasi-Hargitát, ami nagy élmény volt a számára. Vonattal utazott és könyvek tucatjait „csempészte be” hátizsákban udvarhelyi barátai számára.
Dr. Jeszenszky Géza úgy látja, hogy a rendszerváltás után bekövetkezett változások a sísportban is megmutatkoztak: eltűntek a „kutyás” felvonók a fenntartó cégekkel együtt. „Az utóbbi tíz évben viszont magánvállalkozók vagy önkormányzatok a felvonós sípályák tucatjait hozták létre. Ezek hossza és szintkülönbsége elmarad az Alpok vagy a Tátra pályarendszereitől, de tanulásra, formába lendülésre, hétvégi és esti sportolásra igen alkalmasak. A szaporodó panziók és vendégházak árai vonzók és négy évszakban kihasználhatók. A magyarok által lakott vidékek legmagasabb csúcsa, a Madarasi-Hargita alatt, 1600 m magasságban kiépült felvonós pályák és az ottani vendégházak méltán népszerűek. Mint a Magyarországi Kárpát Egyesület korábbi elnöke, több „nemzetegyesítő” sítábort szerveztem oda az EKE közreműködésével, magyarországiak mellett szlovákiai, sőt kárpátaljai magyarok részvételével. Magyarországról jóval többen keresnék föl a hóbiztosabb székelyföldi terepeket, ha végre megépülne az észak-erdélyi autópálya legalább Marosvásárhelyig”.
Összehasonlítva más közép-európai országok ez irányú törekvéseivel, az egykori magyar külügyminiszter szerint Románia nem használja ki eléggé az uniós források nyújtotta előnyöket, ezért van az, hogy sípályák terén ma már Ukrajna és Bulgária is előbb jár. Ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a székely közbirtokosságoknak föl kellene ismerniük: kis területek sportcélú el- vagy bérbeadásával jelentős jövedelemre tehetnének szert. „Az is rendkívül fontos, hogy megalapozatlan környezetvédelmi aggályok se akadályozzák a fejlesztést. A Tátra és az Alpok bizonyítják, hogy a hegyi legelők fölött libegő kötélpályák és a havon sikló sízők semmiféle kárt nem okoznak a természetben, sőt a természetes hótakaró megerősítése helyi vizekből előállított mesterséges hóval biológiailag egyenes előnyös. Az ezt bizonyító norvégiai vizsgálatokkal személyesen is megismerkedtem” – hangsúlyozta a magyarországi beszélgetőtárs a Hargita Népének adott interjúban.

(CsG)

Csíksomlyó fehérben * Székedi Ferenc fotója