Demény Péter: Villámvignetták (19)
Nem húzom ki magam
Egyszer a Széchenyi téren, a nagymamámék blokkja előtt beszéltük meg Andrissal, hogy ha a tanári kar tagjaiból kórust alapítanánk, ki milyen hangot képviselne benne. Sajnos, már csak arra emlékszem, hogy Keszeg Vilmos tenor lett volna.
A mi évfolyamunk egyébként köztes helyzetbe került. Öt évet végeztünk, az utánunk következők már csak négyet. A diktatúra kivéreztette a tanszéket, a legendás tanárok közül Láng Gusztáv és Rohonyi Zoltán régen Magyarországon éltek. Az újabbak abban az évben kerültek oda, amikor mi. Közülük Andor, Szilágyi N., Berszán és Keszeg tanított, Orbán Gyöngyi nem, Gábor Csilla pedig XIX. századi magyar irodalmat szeminarizált, nem beszélve Selyem Zsuzsáról, Balázs Imréről, Szabó Leventéről vagy Tóth Zsomborról, akik eleve kisebbek voltak nálunk, vagy Benő Attiláról, akivel egy évfolyamra jártam.
Azt hiszem, a tanszék is akkoriban osztódott, akkor született meg a nyelvészeti meg a néprajz. Én különben át akartam iratkozni az utóbbira, de aztán rájöttem, nem vagyok az a közvetlen típus, úgyhogy maradtam a románon.
A román tanárok közül Șeuleant, a néprajztanárt szerettem a legjobban a humora miatt. „Poporul creează, și creează cu doi e” – mondta egyszer, és mindhármunknak tízest adott a vizsgán. Dohányos, táskás szemű, lánggusztikus ember volt.
A három grácia viszont, akik régi meg XIX. századi román irodalomból tanítottak, kíméletlenül elvágták az évfolyam felét, engem is. Semmi baj, megérdemeltem.
Egyetlen tanárnő volt sovén, ő úgy vezette le a „mulțumesc” történetét, hogy megjegyezte, ezért nem mondanak a románok „köszönömöt”, és ebben érződött a rosszindulat. Ő is elvágott, még ősszel is. Amúgy jól elvoltam a román szakon, még félszeg barátságaim is születtek, a híresek közül Afrim is akkor járt, meg Cătălin Ștefănescu is, de hozzájuk nem kerültem közel, hogy most kihúzhatnám magam.
Forrás: Villámvignetták