Majdnem három évtizedig
álltam egy elit klub előtt,
vitatkoztam a kidobóemberrel,
magyaráztam, hogy amiért még nem
vagyok tag, azért lehetnék,
mindenem megvan, hogy az legyek –
aztán kijött a főnök, ez a
csiszoltabb kidobóember,
és felvilágosított, hogy kétség sem fér
az emberségemhez, ember mivoltomhoz,
ó, ismer ő engem és becsül,
de sajnos minden szék tele van,
már az asztalokon is ülnek,
és értsem meg, hisz ő is ember –
ezzel szánakozva elment, mintha
a Duna arcul csapott volna,
és eldöntöttem, hogy nincs szükségem
sem kidobóemberekre, sem főnökökre,
és a klub sem kerget az öngyilkosságba,
le kell tennem az álldogálásról,
a várakozásról, a reménykedésről,
haza kell mennem, elfelednem
az összes klubot, nem gondolnom
irigykedve rájuk, sem mérgesen:
emberek ők is, hogy pusztulnának el.

1. elekesferi:
   2019. április 17. 07:59

   Nyugodj meg, Péter: lassan elpusztulnak ők is. Csak még egy ideig azt hiszik magukról, hogy nem. (Szívemből szóltál ezzel a verssel!)

2. Demény Péter:
   2019. április 17. 15:28

   Köszönöm szépen, Feri bátyám! Most nyugszom :)