Bölöni Domokos tallózója

Ady Endre nagyböjtje
Írta: Dr. Búzás Gerő
Csíki lapok – 47. évf. 10. sz. (1935. március 10.)

Nagyböjtben az egyetemes kereszténység azt hirdeti, hogy a jó és rossz között botorkáló ember csak akkor jut el a húsvét feltámadásos, békés megnyugvásáig, ha bűnbánatot tart.
Amilyen egyszerűnek látszik, ép annyira igaz ez. Örök bizonyság erre Ady Endre is, ez a sokat lehurrogott lángeszű Nyugtalan, ez a káromkodó, majd mélységes bűnbánatot tartó, legnagyobb magyar bűnbánó-zsoltáros Dávid.
Volt idő, amikor előkelőség volt mosolyogni a nagyböjt bűnbánatos „naivságán”. Ady sem volt ez alól kivétel. Pályája kezdetén ő is ezt vallotta:

Nem hallgatom zsoltáros ajkad.
Nem kell szép, égi birodalmad.
Selymet, pénzt akar egy leány.
Vár, vár reám.

Kezdő versesköteteiben, a Nyugat buja lapjain szinte lázadozik a természetfölötti Isten s annak nagyböjtje ellen. (Hó hull a sárba, Bolyongás Azurországban, stb.) Fiatal vérének tüzes záporozásában, valami „gout crapuleux”-vel, duhaj hetvenkedéasel még káromkodik is:

Nincsen semmi, ami van,
Egy való van: a Nincsen.
Az ördög a rokonunk
S ellenségünk az Isten.

Fejest ugrott az ördög rokonságába: sasszeme hamar felfedezte az élet Lédáit és Csinszkáit; izmos karja magába szorított belőlük minden csókot: „nő, nóta és bor kell nekem” – fenékig övé lett. Boldogságában nagyokat kurjantott tőle: ez az élet, Léda!
De csak addig, amíg a bűn ki nem szívta velőiből a békét s a nyugalmat; csak addig, míg a vérbaj s az alkohol nem nyomta rá a „nagy nyugtalanság” dózsagyörgyi koronáját. Sasszeme meggyöngült; karja már nem tapogatott; a „nő, nóta, bor” serlege irtó keserű lett.
Békétlen szegénységében, keserűre görbült szájjal és hihetetlenül csalódott szívvel nézett maga körül. És hallotta a budapesti nagyböjtös bazilika bűnbánatos énekét:

Buzgó szívvel ünnepeljük
Krisztus szenvedését…

Egyszerűen, a bűnbánatos paradicsomkert ősvillanatában hullott a bűnbánatos ének Adyra. Eszébe sem jutott már a művészeti szempont, de irodalmi igény sem. Csak az zúgott benne:

Oh megváltónk szent kegyelme,
Mely ránk, bűnös emberekre
Szent vérével áradott.

Kitámolygott a nagyböjtös bazilikából vissza szomorú békétlen önmagába. Ekkor fakadt sírva benne a bűnbánó-zsoltáros magyar Dávid és írta le azt, amit még magyar költő soha le nem írt.

Oh nagyon csúnyán éltem.
Oh nagyon csúnyán éltem.

E nagy énvétkemre – a kegyelmes Isten nagyböjti harangjai felcsendültek benne. Fölharsogtatták Adyban az Isten gyermekét, aki ha már koporsó-paripáján is, ha a csontvázak katedrálisa előtt a halállovasok élén is, de az Isten nagyböjtjének immáron örök szerelmese lett. Prófétája.
Lelke zseniális nagyharangját felhúzta a „Sión hegy alatt”, hogy nagybőjtös énje a bűnbánattartó ember elcsendesült megnyugvásával leülhessen a „Sötét vizek partjaira”, hogy ott halottvirrasztós szemekkel elsúghassa:

Mennyi sok mindent odaadtam,
Amíg ily szépen elfáradtam.
Ülök, csapdos az ár és hideg szél
Babiloni sötét vizeknél.

Sírni kezd. Őszintén, megrázó, igaz emberien. Visszasírja édes, tiszta gyermekkorát: kisgyermek önmaga egy éjjel hozzá megy, odaül ágya mellé s könnyezve nézi az ő vénülő arcát.

S én gyermekként ébredek sírva
Százszor is egy babonás éjen
Úgy mint régen.

Aztán – elkövetett bűneivel arányban – emelkedő tempóban kérdi: „Miért leszünk nagy rossz fiúk?” „Miért nem aszattam fehérre magamat?” Mert jaj:

Szépség, Tisztaság és Igazság
Lekacagott szavak.
Oh bár haltam volna meg akkor,
Mikor lekacagtalak.
Szüzesség, jóság, bölcs derékség
Oh jaj, beh kelletek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok.
Beteg vagyok, beteg.

Mert:

Heves ál-ifjúsággal
Oh ezerszer jaj nekem,
Megöltem jövő magam…
És most, amikor már minden késő:
Sírva nézem, hogy kendőt lenget
Késetten az én bűnös lelkem
S egyetlen igaz szerelmem
A patyolat.

Oh most már nincs más mód, mint:

Tagadni múltat, mellet verve
Megbabonázva, térdepelve
Megbánni mindent. Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra.
Testamentumot szörnyűt írni
És sírni, sírni, sirni, sírni…

Oh, be szép, beh gyönyörű, jaj beh megrázó. Keveset írtak ilyet még a világirodalomban.

Az édes jó Isten lelki megnyugvást ad a sokat sírt Adynak. Nagybőjtös sírására – élete keserves nagypéntekje után – elközelgeti a léíekfeltámadásos húsvétot.

De mégis, mégis, gyászos pírban
Látom a mentő glóriát
Fejem körül, mert sokat sírtam.

Ady megtalálja az Istent. Ő, ki:

Sok életserleget kihabzsolt,
De tudod Uram, hogy szomjan szenvedett
Álkevélyen, síró.

Ő, ki:

Próbáltam sokféle mesét,
De hajh, egyik sem volt elég.
Szívemben, idegeimben
Kiabáló nagy lárma
Téged keres, Fölség!
Isten, a tied minden.

Mintha csak akár a nagy tedeumos Pascalt hallanók: „Seigneur je vous donne tout – Uram, mindenemet neked adtam.”
Nem csoda, ha erre a szent, nagyböjti, emberien mély bűnbánatra az Isten csöndesen, váratlanul, néma igaz öleléssel, de melegen átöleli.

Beh szép, mikor ezt a szentségbennyúló gyönyörű vallomást teszi:

És megvakultak hiu szemeim,
Meghalt ifjúságom.
De őt, a fényest, nagyszerűt
Mindörökre látom.

Az „Ádám hol vagy?”-ban:

Szívemben Őt már megtaláltam.
Megtaláltam és megöleltem
S egyek leszünk mi a halálban.
Oh mert az irgalmas Isten
Ki rossz helyett jó és új szívet
Adhat mindenkinek.
Hajunk egy ősz, hulló szála
Feljegyzett bú nála
S ha bűnös lény tőle elköszön
ő vár, mg visszajön.
Nem rójja meg sok vétkeinket,
Mert Ő szeret minket
S poklok felé visz bár utunk,
Ő int, s visszafutunk.
Bennünk él s be jó hinni benne
Ez ős szerelembe.
Ő még a temetőn is virít,
Ő a gyermeki hit.
Fölemelt és vérem lemosta,
Szívem visszahozta.
Sebeimre áldóan szedett
Balzsamos füveket.
Édes ernyedten várok várva
Most már a halálra.

Dávid király sem írta le szebben: azazhogy az igazi, mély Ady is csak azt fejezte ki, amit Dávid király; amit az egyetemes egyház – tartsatok nagyböjti bűnbánatot, hogy elközeleghessen számotokra a békés, feltámadásos húsvét.


A szerzőről
Buzás Gerő (Miklósvár, 1904. szeptember 21. – Szentpéterúr, 1987) katolikus pap, író.

2019. április 17.

Szóljon hozzá!