Pipacs pirosa emlékezte a mezőt elárvult bérház hátsó udvarán.
Asztalomon Pál Anti vázájából füttyent felém most bársonya.
Egykor Fanni várta így őt a rőt sövény előtt.

Nem tudok aludni, füttyszóval indulok utamra.
Betonteknőben emléknélküli virág vigyorog neki az estnek.
Gép száll fölébe. Rákos patak vadlibáit rebbenti Duna felé.

Macskaköveken mocorog az est. Csellóhangú felhői elneszelnek
mire hajnali kétkerekű kordé csipkézi csikorgóssá a csendet.
Képek puffannak porba, hangulatok szóródnak szét a bakról.

Reggelre a Vénusz fényére (oboa ívére) jajdul az első villamos zakatja.
Múltam hozza felém. Ébredő kisvárost idéz.
S a stadion felől nyári orgonák illata névadó ravatalát szepegi.

Borzaskaták, délignyílók fohásza foszlik a Lehel út felett,
illata csodatölcséreknek csordul túl az utca zaján,
mint erjedt, édes, nehéz boré; részegít!

Béke tér platánja hámlasztja kérgét asszonyom simogatásán,
s Szent László templomában ruskicai márvány felfehéredik.
Nem itt születtem. De itthon mégis Angyalföldön vagyok.

Fügefa fanyar fohásza száll az ég felé lebontott ház udvaráról,
kerítésen áthajolva tartja a fénynek levéltenyerét. Satnyult
gyümölcsének fehér tejnedve édesedve cseppen kezemre.

Az elfeledett kertekben pompás mályvák bókolnak. Csak nekem.
A seszín petúniák, bársonyos harasztok mellől kihaltak a gazdák.
Az ütött-kopott utcák nevét már tudom. Emlékeik már emlékeim.

Őskövület mamut-vén vagyok. Ami még az életemből maradt,
szép csendben, békén már itt töltöm el.
Az utolsó kordé elkattog Angyalföld macskaköveivel.