JA beszélgetése a dinnyehéjjal

(Nyolc évvel ezelőtt röppent fel a hír, hogy a budapesti Kossuth-tér gyökeres átrendezésére készült tervet hagytak jóvá, amelynek egyik tételeként József Attila Duna-parton ülő szobrát elköltöztetik mint nem odaillőt. A hír hallatán sokan tiltakoztak, felháborodtak; magam az alábbi furcsa manifesztumot állítottam össze, mely először blogomon lett elérhető, majd az akkor még papíron is megjelenő Új Magyar Szó Színkép mellékletének 2011. november 30-december 4-i számában is napvilágot látott. Jó volna hinni, hogy írásom – megannyi hang mellett – ha csak egy picit is, hozzájárult ahhoz, hogy a szándéktól „elálltak”: József Attila végül is a Duna partján maradt; 2013-ban valamivel közelebb került a víz fecsegéséhez – immár a rakodópart alsó kövére…)

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szívemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
/A DUNÁNÁL/

S mert a közelben, valahol, ültem már egyszer, úgy gondolták, itt a helyem. Engem ide ültettek mintegy harminc éve – okos fők, kegyesek.

Ezért ülnek oly sötét dolgok,
oly hatalmak a szívemen,
hogy szorong lágy arcú kedvesem,
ha ránézek; pedig mosolygok.
/SZÁMVETÉS/

Azóta is keresik a helyemet a hazában. Ahol majd elnézek minden s mindenki felett, és nem sok vizet zavarok.

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék – –
/REMÉNYTELENÜL/

Megvallom, én is nehezen találom, hol is lenne a helyem. Valahogy megszoktam itt. Ha lehet, ne űzzetek el. Ilyen hálás, igénytelen, szótalan hajléktalanja sosem lesz Budapestnek.

Komor ég alatt üldögélek,
mint hajléktalan a híd alatt.
Mindentől fölmentem magamat,
mert nem lesz utolsó ítélet.
/SZÁMVETÉS/

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.
/NEM EMEL FÖL/

Nem hánytorgatom fel, hogy milyen kapzsi módon védjeggyé silányítottátok nevem, szellemem: erősen vitatott díjként vagyok ma áldás és átok, egyetemként diplomagyár, lakótelepként betondzsungel, könyvtárként eszmetemető, utcanévként kopott kabát, szülőotthonként vetélők tanyája; ha kóborlásra fognám, mindenütt koszlott nevembe botlanék…

Ének, hajolj ki ajkamon
s te bánat, ne érj el, csak holnap.
Mélyebbre kell még hajlanom,
hogy semmit nem tudón dudoljak.
/APÁM ÉS ANYÁM/

Csillagok rácsa csillog az egen:
ilyen pincében tart az értelem!
/JAJ, MAJDNEM…/

De azért jó nekem itt a Dunánál – pedig hallom, dörzsöli már tenyerét Balatonszárszó, hogy holtomból életet kovácsol most magának, kegyesen befogad engem, bronzban és fényben, ahogy a jó Marton László engem 1980-ban megszobort. Ha ebbe én is beleszólhatok, maradjon immár minden úgy, ahogy történt ezen a véráztatta, szeles téren, ahol a metró is megáll…

Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg –
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.
/ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT…/

Csupa csin, csupa pír, csupa kár,
csupa csel, csupa nyíl, csupa rontás –
most érted: ha reggel a csürhe kijár,
mért káromkodik mindig a kondás.
/REGGELI FÉNY/

Kibomlik végül minden szövevény.
Csak öntudatlan falazunk a gaznak,
kik dölyffel hisszük magunkat igaznak
A dallam nem változtat szövegén.
/EMBEREK/

Papírok, szónoklatok, petíciók lobognak – védbeszéd s vádak – értem és ellenem; kettétörnék a ceruzámat, kik rosszalják költészetem és azt, hogy annyi kisemmizés, nyomor és kín dacára kiutat kerestem, súlyosan ül rajtunk a kor, akár a síneken a testem.

A megtört kövek
önnön árnyukon fekszenek,
csillognak
maguknak,
úgy a helyükön vannak,
mint még soha.

Milyen óriás éjszaka
szilánkja ez a sulyos éj,
mely úgy hull le ránk,
mint a porra a vasszilánk?
/TEHERVONATOK TOLATNAK…/

Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.
/ŐSZ/

Szólitsd mint méla borjuszáj
a szorgalmas szegényeket –
rágd a szivükbe – nem muszáj
hősnek lenni, ha nem lehet.
/SZÁLLJ, KÖLTEMÉNY/

A bűnös mindig az, ki szólni nem tud; s ha kimondják, hát megfogan a szó. Azzal éltem és azzal haltam, hogy e világon nincsen hozzámfogható, nagyobb vétkes, és nem siet senki megcáfolni ezt. Ítélet mégsincs, de naponta végighallani a megunt, lejáratott lemezt…

Azért jöttem, hogy följelentsem
magam, mert nem birom tovább
adni a szendét, ostobát.
Szótlanabb, némább bűne nincsen
enyémnél senkinek, bevallom.
Szeretném, hogyha itt, te vád,
szemtől szemembe mondanád
a bűnt. Mert nem lehet meghalnom.
/EGY BÜNTETŐTÖRVÉNYSZÉKI TÁRGYALÁS IRATAIBÓL/

még jó, ha az ember haragja
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, –
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyu karma?
/MAGAD EMÉSZTŐ…/

Amíg a világ ily veszett,
én irgalmas leszek magamhoz.
/IRGALOM/

Senki nem mondja ki, de érzem, a csípős pesti szmogból lappangva is kifeslik a félelem, hogy itt, a Kossuth-tér hajlatán, hol annyi kókler és sarlatán végigmasírozott a történelmen, a méla dinnyehéj-szemlélőből, az egykori újsághírek vézna szárszói áldozatából egyszer még Jan Palach-há változom!

Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.
/VILÁGOSÍTSD FÖL/

2011. november 15., kedd

---

(Az idézeteket kigyűjtötte, s köztük a Költő esedékes mai gondolatait kibarchobázta: Cseke Gábor)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ