A gyilkolás természetessége

Infans conceptus pro natur habetur, quoties de commodis ejus agitur (a megfogant gyermeket élőnek kell tekinteni, valahányszor a jogairól van szó). A római jog ezen alapelve alapján határozzák meg ma is a legtöbb jogrendszerben azt a pillanatot, melytől kezdve alanyi jogok illetik meg az egyént. Ennek a princípiumnak a meglehetősen szélsőséges értelmezése szerint a megtermékenyített petesejt már rendelkezik a polgári jogok és szabadságjogok összességével, természetesen azzal a megkötéssel, hogy magzat legyen belőle és élve szülessen meg. Márpedig az élethez való jog a legalapvetőbb emberi jogok egyike (amennyiben lehet a jogok között bármiféle hierarchiát megállapítani). Ezt az alapelvet karolta fel a szocialista Románia is. Emlékszem, hogy már kolozsvári joghallgató koromban felfigyeltem arra, hogy az elmélet és a gyakorlat jelen esetben szöges ellentétben áll egymással. A méltán hírhedt 1966/770-es számú törvényerejű rendelet (dekrétum), amely megtiltotta a terhességmegszakítást Romániában, tartalmazott néhány kivételt. Ezek egyike az volt, hogy a terhesség nemi erőszak vagy vérfertőzés következménye (2-ik cikkely „f” pontja). Nem értettem, hogy ha egyszer a jog egyik alapvető jellemzője (attribútuma) az univerzalitás – azaz mindenkit feltétel nélkül megillet – merthogy így tanították állam- és jogelméletből, akkor miért lehet személyes, de az egyén szempontjából befolyásolhatatlan tényezők alapján szelektíven alkalmazni a római jog nagyvonalú princípiumát.
Onagy Zoltán, Cernika – Egy háborús csecsemőgyilkosság hiteles krónikája (Irodalmi Jelen Könyvek – 2010) című könyve tulajdonképpen az irodalmi feldolgozása alapvetően ugyanannak a dilemmának, ami engem diákkoromban foglalkoztatott.
Maga a történet kíméletlen és egyszerű. A délszláv háborúban a katonák megerőszakolják a bosnyák asszonyt, aki terhes marad. Sikerül átszöknie Magyarországra, ahol találkozik férjével. A folytatás pedig a könyv alcíméből is kiderül.
A morális kérdés az, hogy a megaláztatás, az erőszak, az embertelenség legitimálhat-e – bár erkölcsileg – egy gyilkosságot. Hát persze, hogy nem. De az embertelenség és a gyilkosság gyilkosságot szül, ahol gyilkosság van, ott mindenütt gyilkosság van – Illyés Gyula után, szabadon – a háborúban őseink is „öltek, öleltek, tették, ami kell”. A háborúban az áldozat is gyilkol, mert a gyilkosság ott már természetessé válik.
Onagy Zoltán sajátos megoldást választott a téma lehetőleg minél aprólékosabb kibontására. A nő és a férje mellett megjelenik egy ismerős, támogató, barát, aki egyben narrátor is, tulajdonképpen csak ő beszéli el egyes szám első személyben a történetet. Azazhogy még ő sem. Amit leír, az nem dokumentum, nem tények, adatok rögzítése, hanem a történet által a narrátorban keltett érzelmek, asszociációk, laza megjelenítése. Az egész inkább egy prózavershez hasonlít. Ugyanakkor ennek az eszköznek a használata lehetőséget ad némi távolságtartásra, tisztánlátásra. Az elbeszélés hangneme ugyan így sem szenvtelen, de nem is patetikus. A stílus viszonylagos hűvössége még inkább kiemeli a tragédia emberi és erkölcsi mélységét.
A szerző a gyilkosságot még kényelmetlen, bosszantó részletek aprólékos leírásával (a behavazott nyaralóban telelő pár és jómaga viszontagságainak bemutatásával) is tetézi, az ügy elbeszélése nemcsak az olvasónak, de már a szerzőnek is igencsak megerőltető „Minden telő nappal tisztábban látható, minden erőfeszítés egyre reménytelenebb helyzetbe sodor ezzel a szörnyű történettel. Szép, fontos, megkerülhetetlen, de hálátlan és reménytelen feladat, soha nem lesz készen, nem jutok a végére, soha nem növök fel annyira, hogy kintről lássam.” (59-ik oldal)
Egyébként épp a megnyugvás lehetetlensége, a bűn alóli feloldozhatatlanság, a katarzis teljes hiánya teszi különösen nyomasztóvá ezt a könyvet. Majdnem olyan nyomasztóvá, mint amilyenek a kortárs tragédiák.

Székely Ervin

2019. április 17.

Szóljon hozzá!