Torontó, tél, hó, hideg. 1971. Egy jószívű embernek volt egy Csárda-nevű, szép kisvendéglője, ahol örökké szólt a zene. Mégpedig élő zene. A jószívű ember egyszer azt mondta, ha megéhezünk, a csárdába menjünk be.
Bács Ferivel megálltunk az ajtóban, s azt mondtam neki, Feri, hogy menjünk mi oda be, pénz nélkül?
– Valahogy csak lesz – felelte Bács Feri. És mi bementünk. Le is ültünk egy asztalhoz, ami piros abrosszal volt leterítve.
Szállingóztak a vendégek befelé, s én azt vettem észre, a kényesebb természetű hölgyek nehezen vetik le magukról a bundáikat, szipogva állnak a ruhatárnál, találgatják, a sapkájukat hová is tegyék le.
Mondom Bács Ferinek, van nékem egy ötletem. Ha nem röstelled, álljunk be ruhatárosnak mindketten. Te leszel a fő ruhatáros, mert magasabb és délcegebb vagy, mint én, pénzt nem fogadunk el semmiért, csak azt, amit önszántukból adnak, szokásuk szerint.
Elfoglaltuk ruhatárosi helyünket egy kicsiny asztal mögött, s vártuk a vendégeket. Épp ebédidő volt, jöttek a bankokból a tisztviselők, pénztárosok, kiöltözött hölgyek, ki sem lehetne találni, hogy kik. De jöttek.
A zenészek letették szerszámaikat, s én hallottam, amit a nagybőgős mondott a prímásnak: – Te, ezek az égvilágon semmihez nem értenek, de azért többet keresnek a ruhatárban, mint amennyit mi keresünk együttvéve!
Erre a prímás fölvette hegedűjét és énekelve húzta azt a nótát, hogy hol van az a nyár, hol a régi szerelem…

Néhány óra leforgása alatt csakugyan sokat kerestünk, húsz-harminc dollárokat, persze, adó nélkül. Feri ennél is többet, mert a kényesebb természetű hölgyek direkt oda álltak Feri elé, hogy a bundájukat ő vesse le. Ezen én nem csodálkoztam, mert amint mondtam, Feri sokkal magasabb volt és délcegebb, min én.
Este megszámoltuk a keresetünket. Feri azt mondta, legyen fele-fele. Erre én azt feleltem, ez nem igazságos elosztás, mert te magasabb vagy, s délcegebb, mint én, te több hölgyről hántottad le a bundáját, olyanokról is, akiket én föl sem érhettem volna, termetemből kifolyólag.
– Nem a termet számít, hanem az ember természete – mondta Bács Feri. És még azt is mondta, nem az ő ötlete volt a ruhatárosság, hanem az enyém. Márpedig az életben mindig az számít, hogy bizonyos helyzetekben van-e jó ötlete az embernek, vagy nincs.
A mi helyzetünkben neked volt jó ötleted, hát ezt mi jól megjátszottuk, Feri!
Azóta nem láttam Bács Ferit. És nem is fogom látni többé, úgy kiment a világból, pedig még lenne egy jó öletem: ha most találkozhatnék egy olyan kényes természetű hölggyel, akinek a bundáját Bács Feri vette le, azt mondanám neki: kedves hölgyem, tudja mi lett abból a magas, délceg emberből, aki önt a Csárda ruhatárában levetkőztette? Budapest díszpolgára lett, csak úgy, mellékesen… (Forrás: a szerző Facebook oldala)

1. Gergely Tamás:
   2019. április 18. 09:07

   Ez egy elekesfricis, jó