Székely-Benczédi Endre verseiből
TRANSZILVÁN BŰNÖK
Nem viselsz nyakkendőt,
amikor széthúzod a bozótot
és a szamóca ünneplőbe öltözik
a kedvedért, hogy rálelj –
mert fürgébbek lesznek a csigák
a holnapi hajnalon
nem kell senkinek a szépség,
ha nyálazott…
Nadrágod vasalatlan,
amikor széthúzod a bozótot,
s újranőtt körömmel kaparod
a kövekről a mohát,
mert azt hiszed, hogy az ükapád
az Úristennel ott találkozott…
Nem jutottál el az omegáig,
mielőtt széthúztad volna
a bozótot…Nyakkendő nélkül,
nadrágod térdtájékán kosszal,
és nem tudtad még,
hogy az unokád ugyanott
az Úristennel perel-e majd,
vagy társalog…
Anyaszült meztelen’ fekszel
a bozótra,
ha napozni akarsz,
és érezni kínt is a hátadon.
Fenyvesek árnyékára vágynál,
de idézned kell a halszagot,
mert divatosabb a pőre testen,
ha a világmindenség rádhajolt…
Magadra ölthetsz akárhány
görög római és keleti vértet,
hogy fájdalmad nélkül a bozót
széthajoljon,
mert ünnepének szánod
a jöttödet idegen fényben;
de bőrödben laknak a tüskék,
és láthatalanok,
miképpen hallhatatlanok
az ajkadra torzult szisszenések…
Nyelvén szólíthatod népét,
ha magába fogad a bozót
és nem kell cifráznod
másféle nyelven a horizontot…
Hetedíziglen vertek
a talpad alá gyökeret,
akik e bozótban
teérted szeretkeztek…
ÚJ HONFOGLALÓ
Nem ítélhetem el a nádat, amiért
gyökere sárban, mocsárban hízik.
Általa tört egy konok hadsereg
a faluvégig. Csendben. Nappal
ugyanúgy, mint éjszakánként.
Becserkészte a legelső házat,
ha a mocsár felől nézzük, vagy
a legutolsót, ha a magára hagyott
asszonyt eltemették.
A kert fölásva. Nemesebb magra várt.
Nyitva maradt a ház. A küszöböt
nem lépte át senki, csak a honfoglaló
nád. Nem kellett neki a tető,
tehát rombolt. Nem kellett a fal.
Övé lett a ház fölötti égbolt,
s a győztes gőgtömeg nem ismer
határt. LASSAN, DE BIZTOSAN
KÚSZIK A KÖVETKEZŐ HÁZIG.
NAPPAL UGYANÚGY, MINT
ÉJSZAKÁNKÉNT.
AZ ÖREG
Lábának nem gazdája,
kezének nem ura.
Kiszabadult alóla a föld.
Menni akarna,
nincs hova.
Arcára kiültek az évek,
mint repedések
a kapura.
Csak a szeme nyitott,
mint az égbolt,
az a vendégváró,
tiszta kékség,
ahová a lélek
menthető még,
amíg a testnek
nincs hona.
A szerző Begyűjteném szavaidat című kötetéből
Pusztai Péter rajza