Kedves Gyula fiam,
édesegy katonám,
leesett a földre
az aranykoronám.

Eljött az ideje
annak, hogy megmondjam:
sok szép mű fekszik az
íróasztalomban.

Ott a Don-kanyarról
szóló költeményem,
ami a koronám
egyik legszebb éke.

Elgurult korona,
és nem nyúlok érte,
ahhoz, kedves fiam,
egy más derék kéne.

A hencseren, fekve
vagy ülve a székben,
én már csak a játszó
kis unokám nézem.

Egy kis sarkonforgó
csudálatos pulya,
anyád előtt ő a
boldogság kapuja.

Látnád, fiam, ezt a
kétéves csöppséget,
hogy húzza a nagy szék
elé a kisszéket.

Ceruza és papír,
s mint egy felnőtt, írja
lassan szótagolva,
hogy: Oláh Mártika.

Csak firkál. Ki tudja,
hogy mi lesz belőle,
nem láthatunk, fiam,
bele a jövőbe.

Lehet, hogy írónő,
a nagyapja vére,
kárpótolni akar
talán a sors véle.

S mikor kinn nyugszom a
temetőbe régen,
nem járok már fel, csak
kísértet képében,

akkor az én ügyes
és okos unokám
fejemre teszi az
elgurult koronám.

Mikola, 1969. január 12-én

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ