Ugyanazon a kontinensen élünk

Dorut még Kolozsváron ismertem meg, amin ma már nem is csodálkozom. Egyrészt azért, amit ő mondott egyszer: „noi suntem niște marginali, de aceea ne-am și întîlnit”, másrészt azért, mert már évek óta a román kultúra körül tettem-vettem, logikus volt, hogy egyszer csak összebarátkozom valakivel. Sok románt ismerek, de vele igazi barátság alakult ki, nem az a köszönős, villámkérdés-villámválasz típusú, amely semmit nem jelent, csak az ismeretséget rögzíti.
Mihaelát, a feleségét az egyetemről ismertem, diákkoromból, aztán tanárkollégaként is, néhány könyvbemutatót tartottunk együtt, és rögtön láttam, mennyire laza. Egyszer aztán meghívott bennünket magukhoz, mondván, érdekes lesz, a férje tud magyarul. Akkor tamáskodtam, azt hittem, tud pár szót vagy kifejezést. Doru azonban tényleg jól tud magyarul, folyékonyan beszél, és éppen olyan laza, mint a felesége.
A Fînațe nevű helyre vittek, azaz a Szénafűre, ahol házacskájuk van, sütöttünk, fociztunk, dumáltunk. Ennek most már hat vagy hét éve, azóta is összejárunk, kötetet írtunk Doruval, a Szocialista szappanopera című regénye volt a Transylvania express című sorozat első kötete.
Doru Nagybányán született, Nagyváradon és Nagykárolyban nevelkedett, és családja egyik ága magyar. Legalább ennyire fontos azonban, hogy megmaradt ezen a területen, az interkulturalitás területén, melyet a magam részéről jobban szeretek az erdélyiségének nevezni. Ezen az apró kontinensen élünk mi ketten, és beszélgetünk.

Forrás: Villámvignetták