Kovács Pistát egy távoli kórházban ismertem meg. Szimpatikus lévén, felkeltette az érdeklődésem. Cigivel kínáltam, amit elfogadott, aztán ismeretségünk a kórház után elmélyült. Beépült a brancsomba. Skizofrén volt, ahogy a környezete hívta: csendes őrült. Sok mindenen mentünk mi át, kapcsolatom vele annak ellenére, hogy én Balassagyarmaton élek, ő pedig ingázik Törökszentmiklós és Pest között, megmaradt. Sőt, rendszeresen meglátogat, kisebb ajándékokat hoz, aminek nem sok hasznát venni. Látogatásai nem teljesen öncélúak, át szoktunk gyalogolni a közeli, határmenti faluba, Szlovákgyarmatra, ahol feltöltjük a Magyarországon nehezen beszerezhető szeszesital állományt, a borovicskát, hisz Mikszáth Kálmán már megírta, hogy a férfi életében három szakasz van: a Boriska, a bor, és a borovicska. Mi már a harmadik korszakban járunk.
Kapcsolatunk baráti, egy héten többször is felhívjuk egymást, reménytelen harcot folytatva a cigarettázás ellen. Én egy hajléktalanszállón élek, kisecseti otthonom leégése után, oda zsuppolt be, az üszkös falak közt a megyei katasztrófavédelem. Szerintem nem is látott hajléktalanszállót belülről, legalábbis az enyémet nem. Ajándékai hóbortosak, nemcsak rám gondol, hanem a hajléktalanszállón lakókra is figyel.
Egyszer egy kis gyerekeknek való műanyag dömperrel kedveskedik, máskor másvalami esik a keze ügyébe. Legutóbbi látogatása azonban kiverte a biztosítékot, legalábbis nálam. Egy IKEA lakberendezési katalógussal lepte meg a hajléktalanszállón lakókat. Legközelebb mit hoz, kérdezhetném, de fantáziája kiapadhatatlan. Egy bank által finanszírozott épületsor tervezetét? – mindenesetre, Pistát így kell elfogadni, sőt szeretni.