Olofsson Placid (Rákosszentmihály, 1916. december 23. – Budapest, 2017. január 15.) atya emlékére.

Nincs több nyár ebben az évketrecben, a poharak téged néznek,
Zörgeted a hőség félretett kottáit, valakik figyelnek.
Várj, ne menj még, ősszel a rád mért ítélettel ki foglalkozik,
Téli albérlőid a letöltendő hétköznapok, sakkozik

A sors, elgémberedett paplan hegyvonulata és völgyei
Közt, faggyal telehorkolt párnák szisszennek, megváltás hölgyei
Még álmosak, idegi alapon hát az agyban dől el minden.
Szent fogadalom, hozzád térdelt és megsimogatott az Isten.

Füstkesztyűben borzoltad a parti fákat, a vonat kattogott,
Ablakán a távozó nap robbant ábrája szemedbe csorgott.
Gallyak izomzata gyújtja a parton a lámpát, végállomás.
Jégpáncélba hegesztett fatörzsek ölelnek, ez nem áldomás.

Fejed felett ébredő bagoly borzolja tollát, harangoznak,
Kilazítod a hajnali fényeket, sorstársak hagyatkoznak.
Szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni,
Mert attól gyengébb lesz az ember. Tessék naponta imádkozni.

Apadó félelemmel, egymást megölelve fák közt csörtetni,
Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni,
És tudatosan kell keresni az élet apró örömeit.
Kitapintod a megrepedt csendet, s a túlélés ösztöneit.

Csak hunyd be a sebzett szemed, majd az én álmaim élesednek,
Most hamarabb jöttek a varjak, még nem vagyunk tökéletesek,
De itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk a mulatt
Rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat.

Mozdulatlanság mögött az állandó remegés, halottvivők,
Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi hívők,
Ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ő is barát
Akarja túlélésünket. Látok mindent, engem senki se lát.

Úgy lóg rajtad a pillanat, mint gyümölcs a fán, de nem súlytalan
Az elengedés, mert se alanya se tárgya, csak bizonytalan.
Esés vagy érkezés önfeledt terhe, tömörített távolság,
A másodperc öröme nélkül az örök élet is egy válság.

Halál sűrű gyantájával telnek meg az érzékek rései,
Lassan, kimérten szivárog a tavasz. A kitartás évei
Alatt, otthonoddá vált a horizont, megmutat és kitakar,
Mozgó tájelemmé válik az ember, menekül, élni akar.

Feltámadt a forgó szél, a barlang mélyén egy cseppkő énekel.
Figyel a tenger, szirének a hullámot csapkodják, vezekel
Az apály, a partra vetett szavaidat elmossa a dagály,
Csak a visszhangodba kapaszkodhatsz, ez a megörökölt szabály.

És hazaringat, a gyökerek nagyon hálásak, friss hajtások
Rügyeznek imáid hatására, új nemzedék a pajtásod.
Íriszedben a fekete pettyek elmerülnek, tisztul a múlt,
Égő szavaidtól a következő ezer év is lángra gyúlt.

(Bukarest, 2017. január 19.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ