Az, mi hitből kinő,
úgy tudtam, Uram,
hogy neked tetsző –

hiszen minden javam
neked szenteltem:
fiam és malasztos szavam.

Ha kövér barmot adtál,
én térden megköszöntem,
de azt is, ha szapultál.

Megpróbáltam minden emberit,
mégsem bírok egyebet,
mint éppen a meréknyi semmit.

Most ím szoborként állok,
s nézem testem senyvedését,
elevenből döggé mint válok.

Kiszikkadt az élet tőgye
s lakhatatlan lett nekem
az evilág kies völgye,

mert nem tűröm a nép undorát,
s már-már ott tartok, Uram,
hogy szomjúhozom a hűs halált.

Levetném örömest a testet,
te adtad, vedd is el
szennyével együtt a létet,

vagy taníts meg tudós Uram,
a kínt mint viseljem,
hogy fogjam be pörös szájam ,

mert bárhogy mérnéd vétkemet,
ellenedben nincs szavam,
te szabod ki időmet.

1. Kádár Sára Hajnalka:
   2019. április 24. 12:08

   Remek a vers, megérinti a lelket. Grat. Hajnalka

2. B.Tomos Hajnal:
   2019. április 25. 17:36

   Köszönöm szépen.