Előhang

Tízmilliárd csillaggal és a holddal
fél ötkor allin ment az éjszaka,
pár hullócsillag szétgurult az égen,
és ennek nem volt semmi célzata –
egy házfalon, egy pillanatra úgy tűnt,
elhalt remények árnya villan át,
mik orrunkból nem tudták eljegyezni
a szégyenérzet gíroszillatát,
s az éjjelnappalislány észrevette,
hogy hüvelykujja kormén már kopik
a rózsaszínű lakk, midőn a hajnal
első sugara vásárolt ropit-
az időmúlás zacskózizegése
zörgő kukásautóvá reggelült,
így hát a költő, költeménye tárgya
egy kávéházba álmosan beült.

Kávéház

Ott ült a költő egyszerű szívével,
amiben nem volt semmi rafinált,
s a süteményes pultot nézegette,
hol annyi csúcsos krém és muffin állt..
Kávéja mellé álmosan harapta
az önsajnálat sajtos bagelét,
mert úgy érezte, ő már percre tudja,
mit tartogat számára még a lét.
Ó, hajdan mennyit kóborolt az utcán
zöld HÉV után loholva ifian –
ma már a kávéházakat szerette,
hol zsongó háttérzaj meg wifi van.
Hol a közöny, e mísz pincérlányka
szétjárt papucsban klaffog zombimód,
s csak hallani, hogy kint a Nagykörúton
hogy zúgnak el szőkén a kombínók.

E kávéházi széphogy szegleten, hol
tejeskávét kavarva üldögélt,
hüvelykujjával megvakarta sűrűn
napi gondoktól terhes fültövét
(mit hajdanán, hogy frekventált a múzsa!
úgy kellett kérni szinte már külön,
hogy ne csókolja már meg annyiszor
ma nagynéha bírja csípni csak fülön)

s amint a papírpohár oldalához
odakoppant tompán a halk kanál,
eszébe jutott, hogy az ő korában
egy rendes költő meg van halva már,
és eltűnődött rajta, hogy leteszi
a lantot, amely mint köztudottan, nehéz
de legkivált övé nehéz, a könnyű
mit minden jöttment medvebocs lenéz,
és mérgesen gondolt a csillagára,
mi leszállóban volt és megkopott,
szórakozottan összedugta mégis
a márványasztalán a laptopot,
költői kérdést intézett magához,
hogy: nincs ehhez végsősoron korán?
és megszokásból klimpírozni kezdett
e húrjavesztett lappadt zongorán.

Beküldte: Kerekes Tamás