Csak ülni az aranyló
napnyugtában,
habpuha őszi csend
varázslatában
és nem tudni semmit
a rosszról,
mint ahogy gyermek sem tud
a voltról,
s hagyni egy repedésnyi
résen
a pillanatra beszivárgó
kéken
átsejleni a kardjába dőlt
rémet,
az érzést, hogy semmitől sem
félek,
hogy bármi is ezután
ha jönne,
mi volt: a régi-szép
megérte.

De tűnik az éj
bagolyszárnyán,
varázs foszlik a
lucskos párnán,
két álom közt a
belopott faló,
felsejlik mint vigyor:
a meztelen való.