Nem az a lényeg, hogy milyen

Később aztán hozzáadódott az eddig vázolt szellemi földrajzomhoz még valami: a kalandvágy. Ebben Weöres Sándor tanított, mondhatni senki más. A Három veréb hat szemmel, a Rongyszőnyeg, a Psyché, az egysorosok, a szimfóniák bátorsága, vakmerősége. De miért lenne vakmerőség, ha az ember a szellemben kalandozik, és ezt nemcsak retorikusan teszi, hanem valóban, zsigerileg is? Ha egyszerűen arra vágyik?
Hogy valakinek kevés legyen a magáé, ezt olyan sokan nem gyakorolták előtte az én idővonalamon. Hogy annyira magáévá akarna tenni mindent. Hogy mindenre kíváncsi, mindent körültapogat, és ettől minden megváltozik, a nézőpont, az önbizalom, a látás, a tekintet.
Nem akarok sorokat, szakaszokat idézni, mert azok csak azt mondják el, hogy nagy költő. De Weöres mérhetetlenül több volt, mint nagy költő: egy óriási kobold volt, ha lehet ezzel a paradoxonnal élnem, a szabadság és a tehetség koboldja. Weörest, a jelenséget kellene lapozni, ha lehetne, aki nem a teljesítmény megszállottja, az összevont szemöldöké; aki arra kíváncsi, hová jut el, nem arra, hogy hogyan.
Az emberi élet, mondom öngúnnyal a szememben, túlságosan összetett ahhoz, hogy tudni lehessen, milyen. És Weöres éppen ezt tanította meg, és tanítja nap mint nap: nem az a lényeg, hogy milyen. Az a lényeg, hogy van, és amíg éljük, addig élhetjük. Irigylem a szabadságát.

Forrás: Villámvignetták