Párizsi magyar nosztalgiák (1)
Sárközi György: Könnycsepp a Szajnán
Párisban vörös az ég – villanyreklámok máglyái lobognak,
A Vörös Malom pergő kerekén földobott szivek égnek és dobognak,
Kinn tülkös autó-csorda, benn mezítelen combok karavánja,
A föld alatt gyors vonat-vakondok, a magasban csupa lámpa, lámpa, lámpa,
A magasban nincsen itt csillag, a föld alatt nincsenek itt halottak:
Páris, gyönyörű, égő pokla angolnak, orosznak, négereknek s magyaroknak.
Magányos életemet jól-rosszul belédkeverve úgy élem,
Mint egyetlen sósizű könnycsepp elúszik az áradt Szajna vizében,
Sodródva észrevétlen, s végső tengerek felé akaratlan,
S mégis-mégis: tengerben is csepp, magányos könnycsepp maradtam,
Föl s alá száll remegve, hullámról-hullámra görögve,
De nem oszlik: a különbség átka ráfagyott mindörökre!
Párisban vörös az ég – szerecsen-arcát szépíti most kifestve,
Könnyelmű nászok s festett szerelmek fölé borul itt minden este,
Örök fényben táncol itt, aki boldog, s örök árnyban oson a boldogtalanság, S félmillió autó-sziréna kürtöli Páris fejedelmi parancsát:
Hogy áldottak itt az élők, s átkozottak az élve-halottak, –
Haj, Páris, gyönyörű, égő pokla angolnak, orosznak, négereknek s magyaroknak.
(Páris)
Illyés Gyula: Párisi Notre-Dame
Megy a hajó, két oldalt elmaradnak
a lovagok, a Szentföldre menők
a szüzek, a máglyán éneklők
s rá hurrái a Szent Bertalan napnak.
S rá új hadak, a bugyogótalannak
éljenzése, mely épp úgy dübörög,
hajszolnak egy Lajost vagy Fülöpöt,
aztán ők iszkolnak, a forradalmak.
Álltam tornyodban az árbockosárban
s látni – míg lent a futó időt láttam –
a végtelent kívántam, semmi mást.
Kamasz voltam. Most kint, e kofa-sátor
alól, e bisztró apró pitvarából
kivánok, hajó, boldog utazást!
(1947)
Rónay György: Búcsú Párizstól
Gondoltam, láttam már világot
és egyébként is, őszre jár,
ideje hazamenni már.
Ma este hát vonatra szállok:
szólít a messzi Dunatáj.
A Szajna-parton ültem egy
kis kávéházban, és a zajban:
„Hát végetért – mondtam magamban,
míg a café espresst kavartam –
Notre-Dame, Párizs, ég veled!
És veled is, rue de Varenne,
ahonnét leszálltam naponta
a föld alatti Babylonba;
lehet, hogy többé soha nem
koptatom sarkam köveden.”
Szép, enyhe dél volt, felleges;
s Knokkeban is szép volt a tenger.
Minden öröme kétszeres,
ha ötvenen túl jár az ember,
és halántéka már deres.
A Saint-Germain l’Auxerrois
harangjátéka szólt felettem.
Lám, ezt se hallom tán soha
többé, gondoltam ostoba
meghatottsággal, és fizettem;
s ahogy átvágtam a virág-
piacon, eszembe jutottak
otthon a végső dáliák,
amint az őszi holdvilág
hideg fényében fonnyadoznak;
és „Jól van – mondtam – hát megyek,
ha mindenáron hazavártok…”
S utánam vijjogtak rekedt
kárörömmel a ketrecek
börtönéből a papagájok.
1965. szeptember
Forrás: Az „Állj fel torony” árnyékában. Magyarok francia földön. Új Horizont, 2003. Az antológiáról lásd Cseke Péter recenzióját a Periszkóp portálon
Pusztai Péter rajza