(Apáthy Géza emlékére)

Zsebembe rejtettem múltamat, pehelykönnyű sorsomat,
Perceim száguldanak kuszán, nem várt meg a gyorsvonat.
Fáklyámból egyre fogy a szurok, szikráznak a pulzusok,
Trónom lángba borul, múzsámat boncolják a tudósok.
A földre ejtett csikket felveszem, és indul mozdonyom,
Rímekkel fogócskázok a mezőn, s álmodlak asszonyom.
Gyertyafényes vacsoránál sosem fogtad meg kezemet,
Nem tudhattad meg hát sohasem, hogy mennyire szeretlek.

Hajnali pillanatokba merülve, kullog az idő,
Örök kárhozat a hírnév, álarcomat tépi szellő.
Koldusok rongyos ruhái betakarják tiszta szavam,
Felhőkkel gomolyog egy látomás, ez utolsó nyaram.
Harangok jelzik a változást, és mézédes képsorok
Szögesdróttal vonják be a temetőt, hol angyal zokog.
Hamuvá porlad minden, dobozban elfér az öröklét,
Vitorlás csónak lebeg, Krisztusnak viselem az ingét.

(Bukarest, 2017. október 16.)