Beszélgetés Szente B. Leventével, legújabb verseskötete kapcsán

Művészi munkásságát nehéz lenne behatárolni, ugyanis Szente B. Levente egyszemélyben író, költő, szerkesztő-riporter, néprajzkutató és még sorolhatnánk. A Wikipédián olvasom róla: „első írásait a Romániai Magyar Szó 1994-ben közli, majd a székelyudvarhelyi Fírkász, a Hargita Népe, az Udvarhelyi Híradó, a Népújság, az Udvarhelyszék, az Áttekintő, Hazanéző, a kolozsvári Helikon, a Korunk, a zilahi Hepehupa, a budapesti Székelyföld, Bárka, Agria, Búvópatak, Átalvető, az Erdélyi Toll, Napsugár, Szivárvány, Erdőszentgyörgyi figyelő, Erdélyi Kalendárium, Udvarhelyi Híradó Kalendárium, Örökségünk, Bukaresti Magyar Élet, Garabontziás lap (itt szerkesztő munkatárs), a kanadai Kalejdoszkóp, Aranypor, A Vers és a PoLíSz c. folyóiratok hozzá rendre verseit, meséit, cikkeit, ismertetőit, hogy csak néhányukat említsük. Rendszerint jelen van az internetes irodalmi portálok oldalain is: eirodalom.ro, Káfé főnix, Ezüst híd – Srebrni most (magyarról szerb – angol nyelvre ford.: Fehér Illés és N. Ullrich Katalin), Kultúra.hu, Poet.hu, Héttorony, Napút Online, Lenolaj, Pólus Irodalmi Szempont, Holnap Magazin. Kiemelt figyelmet érdemel a 101 vers a Székelyföldről c. antológiában szereplő versével (Kolozsvár, 2006). 1998-tól szerkesztőbizottsági tagja, 2000–2002 között főszerkesztője a székelykeresztúri Kisváros c. közéleti lapnak, társalapítója (Bardocz Levente-Albert mellett) a Felolvasó c., havonta megrendezésre kerülő irodalmi estnek Székelykeresztúron.” Eddig kilenc kötete jelent meg nyomtatásban, közülük három prózai alkotásokat, a többi verseket tartalmaz. Tízedik könyve, a Csillagtitok nemrég látott napvilágot a marosvásárhelyi Garabontzia kiadó gondozásában. (Alábbi beszélgetésünkre e könyv brassói bemutatója adott alkalmat.)

Volt valami kőműveskelemeni elrendeltség abban, ahogyan a hetvenes évek elején, a kor minden bizonytalanságát és kockázatát felvállalva, édesanyád elindult Székelyföldről, a Vaskapukat építő „urához”. Aztán útközben megtörtént a csoda – fia született: Te. Milyen emlékek fűznek Szörényvárához és melyek voltak életed későbbi állomásai?
– Véletlenek nincsenek, nem hiszek bennük. De, hogy volt-e elrendeltség az egészben, most azt mondanám, igen. Mindennek oka van, akkor is, ha ezt egy adott helyzetben nem érzi, nem is érti az ember. Persze utólag könnyű megmagyarázni dolgokat. Viszont tudom azt, hogy életünk így vagy úgy, de egy hatalmas utazás. Talán édesanyámat is valami belső és megmagyarázhatatlan kényszer hajtotta, ültette buszra, vonatra, amikor elindult velem… Édesapámnak egyszerre volt öröm, de ijedtség is. Képzelem, milyen érzés lehetett!
Születésem után mindenfélét összeszedtem a kórházban, aminek egy hosszan tartó betegeskedés lett az eredménye. Úgy kezdődött, hogy nem engedték sokat velem lenni édesanyámat, így nem láthatta, nem tudta, hogy lelopták rólam a ruhákat, pelenkát, takarót, s ki tudja, ennem is hogyan adtak. Másik gond, hogy édesanyámnak nem volt teje. Így aztán szinte éhen haltam, de megsajnált egy sátoros cigányasszony, kinek túl sok volt a teje, így ő szoptatott. Aztán tüdőgyulladás, miegymás jött. Végül hat hónap után azzal adtak ki a kórházből, hogy jobb, ha papot hívnak… Ezekről én mit sem tudtam, abban a korban ugye. Édesapámék közben befejezték a Vaskaput, költözni is kellett. Én másik kórházba kerültem. Így hát Szörényváron születtem, de semmi emlék, ami kötődést jelenthetne. Onnan költöztünk Craiovára, Hátszegre, Dévára, Kolozsvárra, sőt Havasnagyfaluban is laktunk, míg aztán visszakerültünk Bözödújfaluba. Ekkor már töltöttem a hét esztendőt, rokonság, munka a szülőknek, iskola nekem, két évvel később azért mégis Erdőszentgyörgyön születik meg a húgom. Végül a legközelebb eső városba költöztünk, ez Székelykeresztúr volt. Itt élek ma is családommal, itt él édesanyám, itt élnek a húgomék. Édesapám sajnos 2000-ben elhunyt. Máig nem tudtam feldolgozni hiányát.

Hogyan lehet összeegyeztetni a szolgálati teendőket a költészettel és általában az alkotói munkával? Mit jelent neked, kenyérkereső férjnek, apának, szerkesztő-riporternek, költőnek, néha néprajzkutatónak is lenni egy személyben?
– Mivel ez a város adott nekem otthont, munkát, itt jártam iskolába, itt érettségiztem, innen jártam körbe a fél országot, és ide köt hivatali munkám is, nem állt szándékunkban másfele költözni. Hogy Bözödújfalu nincsen többé, rossz érzés, mikor hallom, falutalálkozókon, hogy az emberek „haza” mennek. Rossz, mert második otthonom már nincs többé. Mintha a lélek ide-oda ingázna e két helység között és mégsem kapom a helyem, úgy érzem. Ezen lelki vívódások, ez az útkeresés adta és adja az irodalom, a néprajzi értékek felkutatása iránti olthatatlan szomjamat. Úgy születik a vers is, hogy néha azt érzem, „ő” a legjobb útitársam. Érdekel minden, amit tudni, látni vélek. Az emberi lélek, maga az ember, a mindennapi apró csodák, a világban való helyzetképünk érdekel, ezek reflexióiként csapódnak le bennem azon sorok, melyekből néha több rossz után egy-két jó versem is születik.
Kulturális referensként a művelődéssel kapcsolatos szervezések, teendők nagyszerűen megférnek, valósággal belesimulnak a költészetbe, esetleges másik énemmel jól kiegészítik egymást. Azt hiszem, hogy a kenyérkeresés, a férj, az apaság és a hivatás mind egy és ugyanaz. Maximalista vagyok, amennyire én tudom.

Marosvásárhelyen magyar-néprajz szakon diplomáztál. Eddigi pályád során melyik szakterületet részesítetted előnyben, vagy inkább: mi vonzott jobban, az irodalom vagy a hagyományok kutatása?
– Már a diploma megszerzése alatt a székelykeresztúri polgármesteri hivatalnál dolgoztam kulturális referensként, szerkesztőként, újságíróként. Az 1990 és 2000-es években napi és megyei lapoknál dolgoztam, de azt a vonalat többé nem tudtam folytatni, mert rájöttem, hogy bármilyen jól utánajárunk egy adott témának, a tényfeltárás, a tudósítás csak annyi is marad. Úgy értem, a kiábrándultság vezetett oda, hogy akkor abbahagytam az újságírást. Kiáll az ember egy jó ügy érdekében, leleplezhet korrupt ügyet, de látván, hogy semmi sem történik utána, nincs semmi változás, elegem lett belőle. A művelődési osztály az más. A kultúráról írni, kutatni, abban dolgozni, tudósítani innen, az szebb és nemesebb, azt hiszem.
Gyermekkoromban kezdődött minden, ami az írást, a könyvet és a tárgyakat örökre hozzám kötötte. Déd- és nagyszüleim meséi, a könyvek, a családok és a falu történetisége olyan kíváncsisággal hajtott az ismeretlen fele, mint Kőrösi Csomát kelet irányába. Adott volt minden tehát, az alap, az ösvény, az út, az egész élet, ami idáig is elvezetett. Szülőknek, nagyszülőknek, rokonnak, barátnak, családnak, a magyar nyelvnek, székelységemnek, népemnek tartozom azzal, amit igyekszem a lehető legjobban csinálni. Ha sok mindenhez nem is értek, azt a kevéskét is, de papírra vetem, tovább adom. Versben. Mesében. Egyebekben. Utam kezdetén azonban felnéztem Bözödi Gyurka bátyámra. Sajnos, csak egyszer találkozhattunk, mielőtt meghalt. Azt hiszem, mindent elolvastam, amit írt, ami egyszer megjelent tőle.
Cseke Gábor nélkül sem lennék talán sehol. Első vers- és meseközlésemet ő egyengette, ő támogatott. Aztán a kibédi Ráduly János, meg Bán Péter, P. Buzogány Árpád és sokan még, ő nekik köszönhetem, hogy fejlődhettem, de hogy tanultam-e tőlük, az elválik. Na, és a műfordítók: Dabi István, Fehér Illés… Munkájuk és tudásuk nem elhanyagolandó. Mégis nagy többségben milyen keveset tud az olvasó róluk! Ha nincsenek fenti barátaim, jóakaróim, egyedül nehéz, rég elestem volna…
A legtöbb eredményem érdemlegességét nem egy-egy oklevél határozta meg, amit versek, mesék után kaptam, nem is a cikkek, tanulmányok, antológiák, önálló köteteim, hanem az, amikor az emberek megállítanak, beszélnek róla, tovább adják. Ehhez kellett természetesen a publikálás, a munka. Soha nem akartam a nagy szavak mögé rejtőzni, sem bennük élni, hanem megismerni, feltárni, továbbadni az apró értékeket. A sok kicsiből látom, mekkora nagy és szép az egységes egész. Az értékek megőrzése a cél, ettől leszünk azok, akik gyermekeinknek jövőképet adnak.

Úgy hangzik ez, mint egy költői hitvallás.
– Igen, és ha alázattal, tisztelettel állunk a vers elé, akkor jobban megérthetjük a világot is. Mégis csak azért vagyunk a világon, hogy otthon legyünk benne valahol, miként azt Tamási Áron is jegyzé.

Hogyan indult írói-költői pályád? Melyek azok a fórumok ahol szívesen közzéteszed alkotásaidat?
– Példát és mintát már gyermekkoromban volt honnan vennem. Elkezdtem korán lejegyezni a nagyszülők, szülők által sokszor elmesélt történeteket, a meséket, amelyeket esténként hallgattunk. Ezeket később átrendeztem, itt-ott kisebb-nagyobb folyóiratokban, iskolalapokban közölték is.
Első verspróbálkozásaimat nem igen mutattam eleinte senkinek. Régi klasszikus költőink, nagyjaink voltak hatással rám, de Bözödi bökversei is igen közel álltak hozzám, annál is inkább, mivel a székely ember gondolkodását, sorsát, küzdelmét, örömét ismerve, szépen és röviden, cifrán kifejezni már csak ő tudja. Így kezdtem kísérletezni, tudatosan, hogy ne hasonlítsanak „vers-fricskáim,” ahogy azt jó húsz éve Bölöni Domokos is írta akkori verseimről, hát gondoltam, kicsit több vénával kellene, az idő majd szép vasfogával körülrágja őket.
A 90-es években az Előszoba pályázatra nem mertem jelentkezni már. Látva, ismerve, olvasva például közeli jó barátaim, mint L. Szávuly Attila és P. Buzogány Árpád, mások verseit, hát elbizonytalankodtam. Mégis, rávettek finoman, küldjem csak be az enyémet is… Elküldtem, azt hiszem sokkal később…. Attila időközben elhunyt, első versem, amely a Romániai Magyar Szó Előszobájában megjelent, éppen az ő róla szóló megemlékező vers volt. Ott Cseke Gábor karolt fel, utána jöttek más verseim, majd a mesék. Részletekben közölték az akkor írt Tücsök, Zöld Manó és a többiek c. kis meseregényemet is. Rendre szóba kerültek más lapok is. Napi- és megyei lapok, hazai és határon túliak is, kicsik és nagyok, meg az antológiák, de a könyveim is. Én akkoriban Bán Péterrel lógtam, ketten folyton úton voltunk, mint a degenyeges ló. Elképesztő tudással rendelkező, és még annál is szerényebb ember volt.

Mi a véleményed a kortárs erdélyi költészetről? A mai irodalmi páston létezik-e olyan, hogy profi, illetve amatőr költő, és ha van, szerinted mi a lényeges különbség köztük?
– Önmagát adja. Mint mindenkor. Vannak valóban nagy költők. Azonban kevesen vannak, akik életükben is naggyá válnak, váltak. Az utókor, a mindenkori utókor eldönti majd, ki mit hagyott itt! Hogy jó vers születhessen, mondták a régiek, kell egy pár rosszabbacska is. Egy folyamat részeiként éljük meg őket. És van, ami ma amatőr, talán mert nem értjük, mert szabályokat hágott át, mert rendszereken kívüli, mert más, de tíz év múlva, tán ötven év után, ki mondja meg, nem-e épp akkor lesz érthető, akkor aktualizálódik az… Az ember érzi, mikor, melyik a jó vers. Nemes Nagy Ágnes azt mondta, tulajdonképpen mindenki költő. Határ Győző költészetről és álköltészetről értekezik. Bella István úgy fogalmaz: „Költőnek én azt az embert gondolom, aki igazából nem tud mást cselekedni. Úgy értem, hogy az életben természetesen sok mindent tesz-vesz, mászkál, él, de amikor a szavakkal kerül szembe, akkor olyan kényszert érez, hogy a legjobb hajlama szerint, talán azért, mert saját magát is meg akarja ismerni, úgy kezdi a szavakat egymás után rakosgatni, ahogy neki ezt valaki diktálja.”
Ezt, ezeket fogadom el, így hiszem én is. Hogy a dolgok finom esszenciáját magunkban hordozzuk, de úgy, amiképpen az a mindenség is bennünket. Hogy érezzük, egy tanulás folyamatának lecsapódása, vagy maga az ösztön, hogy mindkettő egyben, az amit beszélni, szeretni, megmutatni valamit abból ami maga az ember? Elébe kell állni naponta, akár egy tükör elé. A vers olyan, mint egy bárka, mint a szeretet: mind, mindennek benne kell lennie. Amikor nem bír el valamit, úgyis borul. Majd helyreáll, mert olyan, mint lelkünkben a rend.

Na és a csillagok? Mit titkolnak a te csillagaid legújabb kötetedben?
– A címadó versben egyszerűen, érthetően és velősen, alig pár szóban jegyzem le azt az érzést amit egy ember a mindenkori időkben érezhet önmagáról, helyéről a mindenségben. Ugyanakkor valamennyi versen át végigvezetem szemlélődésemet, jelenlétét az embernek, annak minden érzésvilágával, jó és rossz szájízével, korok, hitek, rendszerek, nézőpontokban való gyermeteg, nagyoskodó, hívő és hitetlenkedő, mégis mindig reménykedő csillagösvényén. Hiszem, hogy többek vagyunk, mint amennyinek látszik az ember, de ezt úgy kell megélnünk, hogy ne legyünk, ne akarjunk nagyobbnak látszani az előttünk álló, fölénk magasló hegynél. Semmi titok nincsen, egyszerűen abban hiszek, hogy a porszemnyi ember, mákszemnyi énünk között van valami még… Az élet csodálatos, ne akarjuk felemészteni önnön létünket. Csillagporból vagyunk, bárhogy is nevezzük, onnan vétettünk, oda térünk vissza. Egyetlen titok az, amiről még nem tudunk!

„De ezek a versek költőjük tanácsával ellentétben, mégis csak a felszegett fejű költői lét gyümölcsei….”- írja Cseke Gábor a Csillagtitok hátlapján. Szerinted mire céloz ezzel a kijelentésével? Te hogyan látod alkotómunkád legújabb gyümölcseit, mennyiben hoztak újat eddigi verseidhez mérten?
– Úgy hiszem, azon kettősségre érzett rá az idézett szöveg, amely az úton végigkísér. Egyik kísér, másik folyton megkísért. Így él, küszködik lelkében az ember, a költő egyaránt. Megvívjuk a magunk létjogosulásig fúló harcunkat nap mint nap, minden percben, pillanatban. Hogy jót teszünk-e? Környezeti hatásokon múlik. Akárhogy igyekszünk.
Verseimben nem csak az „én” beszél, ha ő az egyáltalán! A másik én diktál, vagy valaki fölöttünk álló, de akárhogyan is: mások életébe pillantok, a köröttem levőket írom le úgy, hogy egyes érzések, élethelyzetek valódiak legyenek, és azok is. Hiszen valahányan olvassák, visszajelzések szerint – magukénak érzik teljes egészében.
Nagy kedvenceim jutnak eszembe, Hamvas Béla, Várkonyi Nándor, Weöres és a szelíd Kányádi. Hogy a világot csak miattunk hatja át a nagy misztérium. Semmi sem új a nap alatt, ez érzéseinkre is éppen oly igaz. Hiába tagadunk, amit tagadunk, vagy amit nem ismerünk, attól az még ott van. Részesei vagyunk az egységes nagy egésznek, és így is kéne viselkednünk.

Térjünk kicsit vissza Székelykeresztúrhoz… Kisváros lévén van-e benne számottevő kulturális élet? Hogyan viszonyulnak a helybéliek mondjuk a költői estekhez, könyvbemutatókhoz, esetleg egy színi előadáshoz?
– Akár hosszan is sorolhatnám kulturális tevékenységgel kapcsolatos rendezvényeinket. Művelődési osztályunk, a Molnár István Múzeum, a városi könyvtár, iskolák és egyházak, civil szervezetek, mind összedolgozunk olykor. Időszakos tárlatok, könyvbemutatók, zene és színház. Ezek azok, amelyek az év minden szakában állandóan jelen vannak a város életében. Ebből is láthatjuk, van igény kisvárosunkban a kultúrára.

Milyen tapasztalattal távoztál a Cenk alatti könyvbemutatód után?
– Nagyszerű embereket ismerhettem meg Brassóban. Jó volt a szervezés is. Jó érzés volt ott lenni. Örömmel megyek máskor is, ha úgy adódik.

Mondtad, hogy Székelykereszúron kulturális referensként dolgozol, mely hivatás nagyszerűen kiegészíti irodalmi érdeklődésedet. De van-e ezenkívül olyan terület, ahol szabad idődben szívesen tartózkodsz, egy kedvtelés, melynek csendes óráidban hódolsz ?
– A kulturális referens, az előadó szerepe úgy gondolom, olykor elválaszthatatlan az irodalomtól. Magától az élettől. Benne lakik az ember. Akár egy házban, ahol állandóan van mit csinálni. Ez az élet. És örülök, hogy ebben élhetek.
Másik fontos kutatási területem, szinte szenvedélyem: a régi cserép és agyagpipák gyűjtése. Egy-egy érdekes lelet, a pipán levő motívumok, a jelképrendszerek arra késztettek, hogy tovább kutassak, írjak róluk. Így születetett meg néhány tanulmányfélém is róluk, s amint azt a kezdetben észrevettem, majd néprajzosokkal, múzeológusokkal is beszélgetve, kiderült, a kérdésnek itthon szakirodalma nincsen. Így ha igaz, elsők között publikálhattam pl. a középkori agyagpipákról, amelyek vidékünkről kerültek elő. Jó volna több szakembert is bevonni, mondhatni feltérképezni az egész országban az adott leleteket, koronként tipizálni, így egy viszonylag teljesebb képet is kaphatnánk elterjedésükről, a jelképeket vizsgálva rajtuk, közelebb kerülhetünk népek, korok gondolkodásához. De utat mutatnának egyben más tárgyi leletek fele is, hiszen a cserépkorsók, bokályok, a népi varrottas, a sulykolók, és egyebeken fellelhető, de némely szimbólum már feledésbe merülő hovatartozását, jelentését illetően, alig tudunk valamit.

A cserép és agyagpipák gyűjtése nagyon eredeti ötletnek tünik. Nem csodálnám, ha a közeljövőben meglepnél bennünket egy pipakiállítással. De milyen tervek foglalkoztatnak a könyvkiadás terén.?Vers vagy próza következik a Csillagtitok után ?
– Valóban volt szó róla, hogy itt Székelykeresztúron a Molnár István Múzeumban idén, esetleg jövőben összehozunk egy pipakiállítást. Kedves kolléganőm, Sándor–Zsigmond Ibolya múzeológus, jeles Petőfi- és helytörténet kutató, városunk számára is hiánypótló kötetek szerzője vetette fel nemrég, hogy az eddig általam gyűjtött cserép és agyagpipa-leleteket ki kellene állítani, természetesen a múzeumban fellelhető más pipákkal együtt. Én örülnék ennek, ugyanis a pipák változatossága elég érdekes lehet a majdani látogatók számára is.
A könyvkiadás nehézkesebb ügy. Ráduly János neves néprajzkutató, költő egy interjúban említette, hogy napjainkban az ad ki könyvet, akinek pénze van. Most nem a magánkiadásra értette, hanem arra célzott, hogy a legtöbb szerző úgy jelentetheti meg munkáit, ha beszáll a kiadás költségeibe. Keveseknek adatik meg, hogy a kiadó anyagot kér s azt pályázatok elnyerésével úgy adja ki, hogy még ő fizet a szerzőnek. Én ebbe is, abba is beletartozom. Szóval, nehéz ügy. A munkák aktualitása határozza meg, mennyire sürgős, hogy úgy mondjam, az adott téma könyvbeli megjelentetése. A cél egyszerű: minél több emberhez eljusson!
Más írások pedig eleve az íróasztalfióknak készülnek. Az idő eldönti, mi lesz velük, mikor, hol jelennek meg.
Idénre a Bingyó Bernyó Nekeresdországban című verses meseanyag második, egyben befejező részét terveztük megjelentetni, Bingyó Bernyó, a bátorka Illangó címmel, aztán egy Keresztúr és térségét felölelő legendagyűjtemény lenne a soron, amit szépszerivel, úgy húsz éve már, hogy jegyezgettem.
A frissen megjelent Csillagtitok verskötetem, azt hiszem, elég jól sikerült, ha szabad ilyet mondani. Általában, vagyis szinte sosem vagyok megelégedve magammal, bármi is megjelenik, utólag mindig jobbat tudnék kihozni belőle…

Kérdezett B. Tomos Hajnal

1. Nászta Katalin:
   2019. április 28. 04:07

   Gratulálok Szente B. Leventének, hálás vagyok ezért az interjúért, köszönöm a Káfé-nak, hogy olvashattam.

2. Szente B. Levente:
   2019. április 29. 04:31

   Én köszönöm! Részemről a megtiszteltetés.

   B. Tomos Hajnalnak, hogy megkeresett.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ