Párizsi magyar nosztalgiák (3)
Jékely Zoltán: Öröktűz
A tornyok élnek itt, jól megfogantak,
látszik, vérük van és lélegzenek.
Kőtestükből, miként fából a gyanta,
éjfél körül csillámló nedv csepeg,
és baglyok ülnek a repedt harangra.
Most már tudom: e város-rengeteg
is földből él és földdel összenőve;
s ha egy-két órát mind megyek, megyek,
bízvást kiérek valami mezőre,
amely felett kék gólyaraj lebeg.
Most már tudom: Párizs is volt falu!
A tornyok helyén pásztor heverészett,
kunyhók mögül kelt ugyanez a hold,
szentek s boszorkák barlangjába nézett –
Párizs: emberség földje, ős tenyészet!
*
Úgy vártam ezt a Párizs-élményt,
mint a szerelmet valaha:
megvolt – elmúlt; félek, szegénykém,
hogy vissza nem jövök soha,
hogy égni fog bennem örökre
ez az egyszer-kóstolt gyönyörűség,
őrült öröktűzként, mely sisteregve,
lámpást-marón, követ-repesztve ég.
S hogy még a sírban is, a messzi sírban
a holdat látom, amint ott lebeg
kimérás gót arcokkal teleírva,
jobbkéz felől, a Notre-Dame felett.
*
Most is a nagy-nagy A-hangzás a csend,
melyet régi szobáink mélye zsonga:
benne búsan s néha fel-feljajongva
Anyánk gyerekkori hívása cseng.
*
A Luxembourg-kert vén fái felett,
ott, hol tengerbe hullt a sárga, nagy Nap,
a felhőgátak lassan felszakadnak.
Mintha emelkednénk! A föld lebeg!
Ó, ezt az érzést őrizd meg magadnak!
S a kert szagával tüdőd szívd tele:
mert Párizs lelke száll most a fasorban:
kövek, kutak, fák, rácsok szelleme,
mit ezer éve érez Európa –
Párizsi szél: költők eledele!
Párizs, 1937
Hunyady Sándor: Magyarok és idegenek / Idegenben
Annyira nem tudok franciául, hogy a kenyeremet megkereshessem ezen a nyelven. De annyira tudok, hogy a pénzemet elkölthessem a segítségével. Tudok a trafikban szivart venni. A kávéházban tudok sört, feketét, ásványvizet, fagylaltot, vermutot vagy coca-colát rendelni. Most fejlesztem a tudományomat, hogy a vendéglőben is tudjak beszélni a pincérrel. Az a tervem, hogy megtanulok borjúsniclit, spárgát és epret kérni. Ez éppen elég. Legfeljebb, amíg Párizsban vagyok, nem eszem mást, mint borjúsniclit, spárgát és epret. Ami igazán nem különös szerencsétlenség. Hallottam már nagyobb bajokról.
Őszinte vallomásom után elhiheti az olvasó, amikor azt mondom, hogy francia nyelvismeretem, ha mennyiségre kicsiny is, minőségre finom. Pazarul tudok sört vagy kávét rendelni. Fülem fölvette, mint egy gramofonlemez, a legbelfödibb hangárnyalatot. Olyan mozdulattal tudok leülni, úgy tudok kacsintani a pincérnek, hogy aki engem nem néz franciának, az tehetségtelen ember.
Szabó Zoltán: Egyedül
[…] JÚLIUS 11. Járok a Promenade des Anglais-n [Nizzában] , a korlát mellett, egész a tenger szegélyén, a szokott mindenesti sétán. Ez a tenger, ez a déli tenger pontosan ugyanaz, mely Mikesnek zúgott Rodostóban, miközben «Zágon felé mutatott egy halovány csillag» … Hosszan és szeretettel gondolok a bujdosó fejedelem szegény íródeákjára, aki míg ura fát, maga a magyar nyelvet esztergályozta simára, szépre, szöglettelenre, tetszetősre, leveleiben, melyeket egy nemlétező személyeknek lehet írni. A tenger morogva jár a parti köveken. Mikesről más írókra és költőkre gondolok. Például Batsányira. Ír-e majd költő, magános költő, szobájában francia könyvek között élő és önmagának író költő, a távol és kopottas keleten ódát e franciaországi változásokra: «Vigyázó szemetek Párisra vessétek!» … A kérdés válasz nélkül marad, egyedül vagyok most is, mint minden este, a tengerrel, a mediterrán tengerrel. Ki válaszoljon itt e nagyon is magyar kérdésre a magyarnak? […] (Összeomlás)
Forrás: Az „Állj fel torony” árnyékában. Magyarok francia földön. Új Horizont, 2003. Az antológiáról lásd Cseke Péter recenzióját a Periszkóp portálon
t
Pusztai Péter rajza