Párizsi magyar nosztalgiák (4)
Szabó Dezső: Édes Franciaország
Ó itt volt élet az élet és ember az ember! Itt mutatta meg a föld minden arcát, minden erejét és minden jóságát, hogy ezer hangon hívja az embert a munka, az alkotás, az összefogás: a minden múló percben halhatatlan építés felé. Ebből a földből fakadtak ki a katedrálisok mérhetetlen kőszárnyai a végtelenbe rontó léleknek, hogy ne legyen falakkal körülhatárolva az emberi küzdelem és hogy biztos és nyugodt legyen az álom a kis tűzhelyek körül. Itt zsendültek csodálatos városok, fészkei a végtelen tért, a végtelen jövőt szomjazó szárnyaknak. És minden amiben örökkévalóságra tör az ember: szépség, tudás, egységbeölelő hit: mint egy folytonos tavasz áldott zápora patakzott a francia lélekből. És a gall földben mint egy óriás Victoria Regia, ezerszínű szirmokban nyílt ki Európa.
Szélpál Árpád: Két szülőföld
A szőlőnek mit egykor kapáltam
Solomiacban
azt mondják már nyoma sincs
meghalt az öreg plébános is
utódja nincs
a templom még áll
de üresen kong
üvegablakán már sok a rés
nem szól csak a lélekharang
az élet nem más mint temetés
a rejtek nem rejt többé senkit
ahol egykor a szabadulást vártam
és gyíkok vigyáztak rám
de ők is elbújtak
a romház hasadékában
kiket hű kutyámmal tartottam rendben
nincs többé sem fehér sem tarka tehén
ahol még rét van mű a trágya
nem gőzölgő lepény
ha ma visszagondolok a tájra
hol öt éven át jártam álruhában
olyan mintha szülőföldem lenne
mezítlábosból facipőssé váltan
melyik védett melyik eresztett el
két szülőföld egy is elég lenne
mind a kettő összefolyt már bennem
ha visszatérnék meg melyik ismerne
Jékely Zoltán: Páris kísért
Verses önéletrajz-töredék
Most átadom magam a könnyezésnek,
én, ki eddig úgy ismertem magam,
hogy ura vagyok az emlékezésnek,
a szenvedésre inkább boldogan
tekintek vissza, s mágneses erővel
bánok a boldogságban telt idővel.
Multam hűvös fölégetője voltam,
s talán már holtomig az maradok;
lóra gondoltam, ha szamaragoltam,
jelenemtől a múlt elragadott,
s az életen úgy bukdácsoltam által
emlékeim laboratóriumával…
Párizs kisért, az álombéli öt hét,
midőn, húszegynéhány éves legény,
megéltem a Montparnasse minden üdvét,
és táncoltam a világ tetején.
Párizs enyém volt, s csupa otthonosság,
nem fájt a távol, s nem vártam a postát.
Esőköpenyemet félvállra vetve
ballagtam a Latin-negyeden át;
s míg kerestem jó Villon lábnyomát,
várva, hogy egy sarokból tán előlép –
árnya talán az árnyamat követte –
Az lett volna a boldogság, dicsőség!
Kolozsvár, 1945
Forrás: Az „Állj fel torony” árnyékában. Magyarok francia földön. Új Horizont, 2003. Az antológiáról lásd Cseke Péter recenzióját a Periszkóp portálon
Pusztai Péter rajza