Kolozsváron jártamban, egy kedves színházszerető házaspártól nagy csomag régi műsorfüzetet nyaláboltam fel, amit eljuttattam a Szabédi László emlékházba. Ott fogadják – amíg még van tárhelyük – a régi kéziratokat, könyveket. Nem zárkóztak el a mi rakományunktól sem.
Először azt gondoltam, akad majd pár darab, amit azért magamhoz veszek, tanulmányozás végett, de a reméltnél sokkal többre akadtam. Nem lett volna helyük nálam, sehol. Amennyit bírtam belőlük, lefotóztam, hogy majd ollózok belőlük…
De rég volt, Istenem! Miközben csak a tegnap!
Ültem és valósággal ittam Saszet Géza szavait a színházról, irodalomról, és büszke voltam, hogy bejáratos vagyok a könyvtárba, ahol annak idején tartózkodott mint dramaturg. Mennyezetig tömve régi iratokkal a polcok… Irodalmilag is felnéztem rá, emlékszem az örömére, amit a Bizonyság című verseskötete kiadása jelentett számára. Meg is volt, meg is van, mégsem találom. Pedig milyen jó lenne idézni belőle most!
Olvasgatom viszont a műsorfüzeteket, bennük számos vásárhelyi, nagyváradi, szatmári, sepsiszentgyörgyi és természetesen kolozsvári előadásról. És mennyire gazdagok! Annak idején fel sem tűnt, dúskáltunk a hosszabb lélegzetvételű cikkeket, bemutatásokat hozó műsorfüzetekben. Sokszor ott lehetett leírni azt, ami az előadásokból kimaradt, vagy nem biztos, hogy nyilvánvaló volt… Egy-egy előadás, bemutató kapcsán nem csak az adott darabról, szerzőről, de az új tagokról vagy éppen ünneplésre méltó színészekről, előadásaikról is képeket közöltek – ma valóságos kis kincsesbánya valamennyi.
Az alábbi Saszet Géza jegyzetre abban a füzetben bukkantam, ami a Harag György rendezte Tomcsa Sándor: Műtét című darabja alkalmából készült. Számos képpel az előadásban játszó színészekről, írások Tomcsától, és róla, Kántor Lajos cikke Harag György rendezéseiről – Márton Jánosról pedig egy laudáló cikk Saszet Gézától.
Ha belegondolok, a jeles elődök éppen akkor élték fénykorukat, amikor én kamaszként, majd felnőtt fiatalként majd minden előadást láthattam. Tulajdonképpen ezeken nőtt fel az én korosztályom.
Lefotóztam Saszet Géza cikkét s a képeket, amelyek Márton Jánosról, az előadásokról szólnak, továbbá színésztársait is…
És jó a krónikással együtt emlékezni. Az, ami ma érték a szememben: humora, jóízléssel, szeretettel komponált szövege, amivel kalapot emel Márton János művészete előtt, visszaidézi azokat a boldogan nyomorúságos időket, mikor még sokkal több mindennek tudott örülni az ember. Persze, mert fiatal volt, és előtte volt az élet… Pedig micsoda meghurcoltatásokon kellett keresztülmennie Saszet Gézának is! De erről nem beszélt akkor az ember, csak suttogva, csak titokban, inkább örült annak, amit megtehetett…
Saszet Géza idén töltötte volna a 90. életévét. ( Érhatvan, 1929. március 8. – Nagyvárad, 2013. április 26. Erdélyi magyar filozófiai író, költő, dramaturg.)
Márton János hamarosan 98 éves lenne. (Zetelaka, 1921. június 4. – Kolozsvár, 1998. május 31. erdélyi magyar színműíró, színész, rendező, író.)

Márton János

Aki sokáig beszélget Márton Jánossal, hamarosan köddé válhatnak földrajzi fogalmai, mert a földgolyó köldöke nem ott vagyon, ahová az írástudók helyezték, sem Mekkában, mely felé az igazhívők arcra borulva imádkoznak, hanem Zetelakán. Így a világ két részből áll. Nevezetesen Zetelakából, melynek kapcsolt részei még Farkaslaka, ahol Tamási Áron született, Székelyudvarhely meg az egész Hargita. Ide tartozik még Kolozsvár is. Ezt a móringot ő szerezte meg Zetelakának pusztán azzal, hogy ideköltözött. Pontosabban fogalmazva: feljött jogból szigorlatozni, és felcsapott színésznek. Ami Zetelakán és a színészeten kívül esik, az a világ többi része. Így aztán abban sincs semmi csodálatraméltó, ha ő Kolozsváron is Zetelakán van, csak éppen nem ahajt, hanem ehejt. Amikor megkérdeztem: ha nyugdíjba megy, visszaköltözik-e Zetelakára? – azt mondta: Kolozsvárt egyenesen azért találták ki, hogy az ember próféta lehessen a saját hazájában. És ennek én vagyok az élő tanúja, mert az egyik székelyföldi turnén, Zetelakán jártunkban a kisbíró így hirdette meg az előadást: „Emberek! Ma este itt játszik a kolozsvári színház Márton János főszínésszel, oszt mindenki jöjjön el, nehogy szégyenben maradjunk!” Anekdotákba kívánkozó történetek veszik körül, melyek csak annyiban különböznek egy anekdotától, hogy igazak. Fejébe vette, hogy szülőfalujában állandó képzőművészeti tárlatot rendez mai festők műveiből. Székely furfanggal rimánkodta, koldulta, követelte ki, ingyen, képzőművész ismerőseitől, sőt ismeretlenektől is hozzá képeket és szobrokat, míg arra ébredt, hogy Nagy Imre, Mohi Sándor, Benczédi Sándor művei ott porosodnak a néptanács valamelyik elhagyatott helyiségében. Szinte egymagának kellett az egész tárlatra való anyagot a kultúrház falára kiaggatnia, az elnök pedig zsebre vágta a példamutató kezdeményezésért kijáró dicséretet. Azt hiszem, ez egyike az első falumúzeumoknak az országban – modern képekkel. Bárki megtekintheti. A színpadon kívül annyira egyszerű, visszavonult életet él, hogy az már rejtőzködés. Büszkén mesélte el, hogy sikerült egyszer soron kívül, „protekciósan” csirkét kapnia, mert az elárusító összetéveszthette egy orvossal. Az az elárusító biztosan soha nem járt színházban, és nem tudhatta, hogy azzal az emberrel áll szemközt, aki még kezdő színészként, Szentgyörgyi István után elsőként játszotta el Tiborc szerepét ugyanabban a kopott szűrben, melyben a mai napig sem szabad más szerepet játszani, és azzal a szűrrel a nagy színész-apostol előd nehéz hitvallását is magára öltötte szerepkörével együtt.
Hogy én is igazságtalan legyek hozzá, nem fogom szerepei sorát idézni a Vörösmarty halhatatlan Csongor és Tündéjében játszott Balgától, (erre a szerepre szerződtette Szentimrei Jenő a színházhoz) Svejkig, vagy Zajtai uramig a Peleskei nótáriusban, félek, nyert ügynek kívánnék fogadatlan prókátora lenni. Hadd mondjam el mégis, hogy édesanyját szerette volna valamiképpen megengesztelni azért a csalódásért, hogy prókátornak szánt fia csak színész lett, s annak – csak a falu meg ne tudja – a leghitványa, mert örökké rongyos ruhákban jelenik meg a színpadon, s amikor a Tiborc szerepében meglátta, majdnem elsírta magát, milyen nyomorban tengődik elbitangolt gyermeke. Csak akkor engesztelődött meg, amikor a peleskei nótárius szép magyaros dolmányában megnézhette: „Most már jól van fiam! Látom, mégiscsak vitted valamire!”

Bara Margittal- Bisztrai Máriával- Bencze Ferenccel – Senkálszky Endrével – Pásztor Jánossal – Barkó Györggyel – Andrási Mártonnal

Nem csak szerepek légiója áll mögötte, hanem az örökös kifejezési vágy a szolgálat legnemesebb értelmében. Harmincöt éve fogalmazza meg itt Kolozsvár-Zetelakán a színészet legszebb hitvallását szerepeiben, rendezés közben és írásaiban is. Miért hallgatnánk el, hogy elsőként vállalkozott rá, hogy megjelenésre váró kötetbe gyűjtse a színészet körébe vágó anekdotakincset. Azt hiszem, ars poétikáját Jászai Mari fogalmazta meg, Szigeti József szavaival: mindig a legutolsó sorban ülő, vagy álló embernek játsszál. Akkor talán a legelső sorban ülők is megértenek. Ehhez viszont az kelletik, hogy a nézőtér a legutolsó sorig megteljen. És mindig, mindenütt megtelik, amikor Márton János játszik, vagy rendez.
Van még egy csodálatos tulajdonsága: furcsa módon ért hozzá, hogy maga körül mindenkit szóra bírjon, úgy, amint játék közben szóra bírja az emberi sorsokat, indulatokat és érzéseket, szóra bírja a közönség lelkét, hogy pompázzék és illatozzék, mély gyökerekkel szívja magába az anyaföld éltető nedvét. Azt hiszem a legmodernebb fogalmak között is csak az mozgatja meg alkotó képzeletét, ami az anyaföld szolgálatában áll. Nekem is szerencsém adódott elbeszélgetni vele.
A vége az lett, hogy szóra bírt engem is. (Saszet Géza)

Márton János-Senkálszky Endre-Pásztor János-Barkó György-Andrási Márton

Köszönöm Bartha Katalin Ágnesnek, aki elkalauzolt, Dr. Széman Péternek, a Szabédi emlékház vezetőjének, aki befogadta, Lovász Rózsának, a Kolozsvári Állami Magyar Színház nyugalmazott ügyelőjének, aki összeismertetett a színházi emlékeket őrző batyu tulajdonosaival, és a Kékedy-Nagy házaspárnak, hogy nem hagyták elveszni ezt az értékes, színháztörténeti jelentőségű anyagot!

1. B.Tomos Hajnal:
   2019. május 1. 03:35

   Hálás vagyok ezeknek a nagyszerű embereknek, akik igyekeznek megmenteni a letünt korok színházi emlékeit, de főképp neked, kedves Kati, aki velünk is megismerteted ezeket a kincseket.

2. Nászta Katalin:
   2019. május 1. 03:37

   Köszönöm, Hajni! :)

3. Grossmann Péter:
   2019. május 1. 04:23

   Köszönöm kedves Művésznő! Nagy öröm nekem így emlékezni.

4. Nászta Katalin:
   2019. május 1. 07:09

   Köszönöm!

5. Barta László:
   2019. május 1. 15:42

   Jó volt ezúttal is visszaemlékezni Márton Jánosra és szerepeire, amikről szó esett fentebb. Máskülönben jómagam is gyűjtöttem, gyűjtöm az általam valaha látott színielőadások műsorfüzeteit. Az évtizedek alatt kivágott és összegyűjtött színházi kritikákat (volt belőlük több száz) 2017.-ben felajánlottam (ingyen és bérmentve…) és átadtam a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetnek( Dokumentációs részleg vezetőjének,Csaló Erzsébetnek)1960-tól gyűjtöttem az összes erdélyi színházakról megjelent cikkeket. Ott azt mondták,hogy fel fogják dolgozni és digitalizálni fogják, aztán elérhető lesz majd bárkinek ,aki kutakodni akarja.
   Kedves Kati,hátha érdekel a fenti gyűjteményem, ezért említettem meg itten. Üdv.

6. Nászta Katalin:
   2019. május 1. 15:57

   Köszönöm az infót, Barta László!