Fis­cher Fe­renc valójában nem is vízügyi felügyelő volt, ha­nem csak amolyan la­boránsféle. Meg­határo­zott he­lyekről na­pon­ta begyűjtötte a vízmintákat, majd megállapítot­ta azok szennye­zettségi fokát. A többi már másra tar­to­zott, ez­zel ő be­fe­jez­te. Másnap kezd­te elölről. Fel­adatának elvégzése nem kötötte le tel­je­sen, bőven ma­radt ide­je folyópar­ti csa­tan­golásra, csen­des szemlélődésre. Gon­do­la­tai ilyen­kor sza­ba­don, béklyók nélkül szágul­doz­tak. A horgászo­kat, mint általában az em­be­re­ket, ha te­het­te, gon­do­san kerülte: megbízha­tat­lan szószátyárok­nak tar­tot­ta.
Korábban egy székelyföldi kisváros va­la­ha élvo­nal­be­li­nek tar­tott színházának volt az iro­dal­mi titkára. A po­li­ti­kai rend­szerváltást követően csömörlött meg ad­di­gi életétől. Párhu­za­mo­san a nagy színészge­neráció kiöre­gedésével, eltűnésével. Hir­te­len el­határozással lépett, sőt, akár azt is mond­hatnám: kilépett korábbi életéből. Föld­raj­zi­lag is tel­je­sen új környe­zet­ben kezd­te újra. A váltás szándéka régóta érlelődött ben­ne. Pon­to­sab­ban azóta, hogy rádöbbent: nincs ked­ve megjátsza­nia magát, az érdeklődő fi­gurát alakíta­nia. Különösen ab­ban a környe­zet­ben, amely­ben élt. A színésze­ket – tisz­te­let a rit­ka kivétel­nek – nem sok­ra becsülte, többségüket in­tel­lek­tuáli­san gyengén el­eresz­tett, erkölcsi­leg kétes, te­hetségte­len csepűrágóknak tar­tot­ta.
Amióta el­határoz­ta, hogy a józa­nabb gon­dol­kodásúak által szükségszerűnek tar­tott képmu­tatást – a ke­gyes ha­zugságot is – fel­ad­va min­den­ki­nek kendőzet­lenül szemébe mond­ja véleményét, igen­csak meg­rit­kult körülötte a légkör. – Ha­zud­ni márpe­dig ak­kor sem sza­bad – mond­ta ki konklúzióként, ahány­szor va­la­ki, egy­ko­ri barát vagy is­merős sértődötten szemére hányta go­rom­ba vi­sel­kedését, és szakított vele. Fo­ko­za­to­san mor­zsolódtak le barátai, is­merősei, közülük többen sietős léptek­kel tértek ki előle, valósággal kerülték. Egyedül ma­radt. Kez­det­ben még bosszan­ko­dott emi­att, később már fel sem vet­te. Korábban el-eljárt könyv­be­mu­tatókra, tárlat­nyitókra, néha baráti po­ha­raz­gatások­ra; aztán már nem ke­res­te sen­ki társaságát. Igaz, más sem az övét. Las­san meg­fe­led­kez­tek róla.
Halálának hírét nagy későn a postás hoz­ta. Nem ma­radt utána más, mint az egy­ko­ri házi­gazdája által is­me­ret­len­nek mon­dott nyel­ven teleírt vas­tag kockás füzet. Amit a jóem­ber el is küldött a teátrum címére. Ki­derült: a rend­szerváltás éveiről szóló kulcs­regény kézira­ta. Nyom­tatásban azóta sem je­lent meg, feltéte­lez­hetően nem ki­mon­dot­tan azért, mint­ha min­den különösebb iro­dal­mi értéket nélkülözne.

Forrás: eirodalom.ro