Mögöttem fekszik a stilizált kontúr,
összefércel egy útmenti fával –
széle és hossza szinte végtelen.
Évgyűrűkre, sejtekre bontva
bevárja azt a magasztos órát,
amikor a merev, mértani háttér
rikoltó-vörös pipacsmezővé válik –
olyankor felkúszik a lenyugvó napra.

Tündérországban törvényszegő lennék,
beárnyékolnám az arany dekorációt,
a márványba vésett vízszintes nyolcast,
a lágy orgánumot, a koreográfiát.
Az én tánctermemben óriásdenevérek
röpködnek, csendes falkába verődő,
sovány farkasok zöld szeme fénylik.
Pupillám telihold a pléhtető fölött.

Mozdulatlanul állok az öreg színpadon,
hasadó deszkák, festett rongyok között –
hasonlít ez egy omló agyagházhoz,
amelyben olyan komédiások laknak,
akik már többször életre keltek.

Mellek, végtagok, verőerek között
egymásba tépő színekről álmodom.
A szerző is abban a galaxisban él,
ahol a hangszer magától zenél.

2012. október 15.

Forrás: lenolaj.hu