Avatatlan az ösvény, a járda.
Bízva síznék benned, boldogtalan
erdőm. Tavasztalan hóra várva
csak gubbasztok e padon hasztalan.

Őztelen Somostetőmet járva,
náthátalanul mégis remegek.
Hipp-hopp. Lombtalan fenyőit látva,
jut eszembe, a tengericsövek

lila égre meredtek vágytalan,
fosztatlanul a határtalan ég
alatt fehéredve bokortalan
erdőszélen. Az ember tétlen ég,

mint a szent Elmo tüze. Szesztelen
lángja is hideg. Nyeretlen nyaram
vihart remél. Kigyúl az esztelen
ég alja, de alkonya hátra van.

Aztán felizzik száz árnyalatban
a fegyvertelen vadász dallama.
Zene. Hontalan és árnyéktalan.
De havatlan ki fakad dalra ma?

Az emberség utáni félelem
vonít itt elnyűhetetlen mesét.
Halhatatlan s életlen kiskésem
a mesételen zord jelen szemét

vájja. Csak téblábol a gondolat.
Nyughatatlan, hótlan telet szórok.
Kegyelemtelen nyüvik csontomat
s hallgatnak az élhetetlen jósok.

2015. január 15.