Lorand Gaspar: „…lesz-e még beszéd?”

Levél egy gyermekkori barátjához

Párizs, 1946. Különböző foglalkozások, hogy meg tudjak élni, orvosi tanulmányok. Egy darabig még magyarul írogatok. Aztán egy napon váratlanul és egészen magától értetődőn elkezdtem franciául írni. Mintha hirtelen elszáradt volna a magyar nyelv éltető nedveitől elzárt fiatal fája. Az élet azonban továbbra is csordultig tele volt, és változatlanul élt bennem az a reménység, annak a szüksége, hogy a tömkelegben valami névre tapintsak, valami pontos és komoly szót ejtsek. Véget nem érő kószálások a párizsi éjszakában: utcák, fények, beszélgetések, hallgatások. A várost olvastam. Meg könyveket is: felfedeztem Chart, Michaux-t, Perse-t, Camus-t, Sartre-ot és másokat is. Egyik este egy barátom elvitt magával a kicsike Théátre des Noctambules-be, ahol Gérard Philipe és Maria Casarés mutatta be Henri Pichette Épiphanies-ját. A felét se értettem ennek a költészettől, egy új világtól pezsgő-kavargó szövegnek. De el voltam rá szánva, hogy „saját költségemre és veszélyemre” rálépek a francia költészet félelmetes útjára. Néhány évvel később Jean Paulhan, akinek első költeményeimet bemutattam, ugyancsak figyelmeztetett rá: „Maga abba vág bele, ami a legnehezebb a franciában….”

Márton László: A legújabb hunok Párizsban

Vagy fél ezren vannak. Hangosak, határozottak, rosszmodorúak – már más országból nézve -, akár a franciák. Igaz, hogy még a régieknél is kevesebb reménnyel érkeztek ide, ami a hazatérést illeti. A két világháború közötti hunok majdnem mind azért jöttek ki, mert Párizst szerették és Budapesttől viszolyogtak. Ezek Budapestet szerették – azért kellett elmenekülniök. Az irodalmi emlékek azonban a sarkukban járnak s nehezen szokják meg, hogy álmaik Párizsának – Ady és Radnóti Párizsának – lómészárszékei, közművei és goromba pincérei is vannak. Rácsodálkoznak a szürke polgárra, aki negyvenezret keres havonta és éppoly tompa elégedetlenséggel szidja a kormányt, mint az otthoni, legfeljebb amellett siklanak el, hogy szidhatja…
A félezerből hetven festőnek készül – hivatalosan. Vagy százan járnak gallérjukba csúsztatott glóriával, írók akarnak lenni. Párizsban, ha valaki magyar, ez illik. Már otthonosan mozognak a Louvre rengetegében, utánozhatatlan ügyességgel suhannak el a rendőr mellett, miután eredeti franciasággal súgták a fülébe a „vesszen a zsaru”-t és meg tudják különböztetni a Montparnasse idegenforgalmi célokra tartott torzonborz bohémjait a nem kevésbé kopott, de mindig szerényebb valódiaktól.

Dallos Miklós: Lakodalom a főiskolán

[…] A próbatételt nem mindenki bírta. Még a váratlan népszerűség se biztos, hogy segít a karrierben. Az ötvenhatos hullámban romantikus történet kísért egy fiatalembert, aki előtte otthon már börtönben ült. Kiszabadult, s elment idősebb börtöntársához, ahol megismerkedett annak családjával. Kis időt töltött náluk, s közölte: ő nyugatra szökik. Már Bécsből indult tovább, amikor a vonat ablakán valaki kopogott neki: rabtársának a lánya volt, aki utána szökött. Együtt érkeztek Párizsba; az ifjú nem nagy képességekkel rendelkezett, de menekült voltára való tekintettel felvették Beaux Arts-ra. A szerelmes pár óriási eseményt jelentett a művészeti főiskolán. St. Germain- és Latin negyedre szóló lampionos utcai lakodalmat rendeztek nekik; hintón vonult az ifjú pár, lapok címoldalára kerültek, nyilatkoztak. De a köröttük felhajtott parádé hirtelen kimúlt. Elkezdődtek a hétköznapok; gyerek született, itt laktak a közelben egy nyomorúságos kis lyukban. Nemsokára elváltak, majd a férfi öngyilkos lett. […]

Forrás: Az „Állj fel torony” árnyékában. Magyarok francia földön. Új Horizont, 2003. Az antológiáról lásd Cseke Péter recenzióját a Periszkóp portálon