Messzi vagyok az ártatlan gyermekkortól,
pedig az Istenszéke alatti nyírfaerdőt
sírja vissza a kiirtott nyírfaliget a Nagyszőlő alatt.

Pedig ráfért volna egy kis Reményikes erdőzúgás,
melyben a fenyőerdők alhavasi pereme, mint
szétrobbanthatatlan tájba, belelélegzi iszonyát.
Ahol állat és növény egyként létezik:
érdekek nélkül csak élni akar. Ahogy a lehúzó sárba
beleragad őseink természetes mozdulata.
A vígság kora energiákat érzett föl e tájból, de

mielőtt fordult volna a világ, kelet felöl, Koronka irányából
kíméletlen geológiai korok érthető határait
fogalmazták meg. Belebotlom ebbe a dalba,
s körülöttünk kiszáradnak a város fái vagy
kivágják Őket. Lassan az őshazától is elfordulva
a biztonság élményét vesztett gondolat
a származás öröklődő örök útjaira téved.

Cirbolyafenyő helyett akácot szimatolgatunk
s véljük miénknek. Fája a tűzön sír s
feledjük a cirbolyafenyő nyüszítő kínját.
Az meleget adott egykoron. Ez csak sír.

Folklorrá szépült az akácos út, művilággá
silányult a gondolat.
Cirbolyafenyőt álmodik az akác.

2015.