(Beszélő ecset)

Viaskodom szavakkal, színekkel, formákkal. Viaskodásom költői töredék, álmaim letisztult oldószere.Behúzott fékkel a csúcs felé tartottam, magányos tányérra kerültem. Visszanéztem az illatos mezőre, fölborult a kép. Megszólalt az ősi dallam: je t’aime.
Variálom a szavakat, recseg a cinizmus.
A lehetőséget kezembe tették, a szívembe zártam, el is veszítettem, azóta futom pályámat a holnap elébe. Földhöz lapulok, mint a szerelem.
Az egek kapuja tárva-nyitva áll, besétálhatok, de előzöen cellába kényszerítem a titokhazugságot és darabokra töröm a konvenciót.
A poézis hullámhoszán térdre erszkedem, és faggatom a történeteket.
Letarolták a mezőket. Kiszáradt a föld. Omladoznak a házak.
Legyőzhetetlennek látszik a távolság. Elismerem: dőreségek vesszőparipája.
Álarc mögé rejtőzött a nemzet, Nem látom a holnapot.
Házak, ablakok, sorsok, életek, hinár és sár, mindent kifecsegnek, vászonra kerülnek. Szót kérnek a rózsaszínek, a szürkékkel nincs amit kezdenem. A természet őrzi titkait.
Megszakad a képírás.

Kedei Zoltán: Memento

Gyermekorom szép emléke az édesanyám virágos kertje, a virágok még virágoztak. Virággal szebb az élet. – Itt élned, halnod kell – jelezték a virágok.
Söpört a szél az útmenti köveken, hadak masíroztak, jelképek úsztak a vizen. Vergődtem a szélben. Egyszer fent lebegtem, máskor lent hevertem. Lábnyom voltam sárban, fűszál az iszapban.
Magasra emelem kezeim, belém rekedt a tanúskodás, körülbástyázott a szemlélet. Megtörik a messzeségbe ívelő vonal, eltűnik a harmónia.
Szétforgácsolódnak a tények és a hagyományok.
A közismert játékok figyelmeztetnek a megrekdt pillanat perverz fájdalmára. A telítettség sorsformálásának rémületében buktatót támaszt az ábrázolás.
A buktatóért kárpótol az Isten.
Piszkálom a tüzet, megadja magát a kép. Harsog a szél, lobban a láng, beszélnek a gyökerek.
Hajszaküzdelem, megrekedt holnap. Fékezek és várok. Az izgalom mámorában sistereg a zuhogás. Feltör a sikoly, fokozodik a pillanat perverz fájdalma.
Mementó a hároméves munkaszolgálatból: egyetlen fénykép: foltozott, acélszürke dokruhában. Édesanyám megsárgult levele:
”(…) mintha te érkeztél volna haza, olyan boldogan néztük a képedet, (…) most tettem fel egy kis csomagot, használd egészséggel.”
– Miből futotta csomagra 1953.VI. 20-án? – kérdezem 45 év távlatából.
Álhatatlankodnak a képek, emlékeztetnek lekopott létünk vérfoltos félelmeire. Letörlöm orcámról a verejték cseppjeit, a visszatérő dolgokat új ruhába öltöztetem.
Bagatell csökmökök, sziszifuszi álmok. A porond szélén csilingel a jóság. Megosztom Vele álmaim.
A történelem cséphadarója pergeti a szavakat: hullanak a csengő szavak, nő, egyre nő a gondolat értéke.
Várom elmúlását árnyékboldogságnak.
A műterem ablakán beragyog a fény.